27. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Mélyet fújtatva húztam feljebb a táskát a vállamon, lerugdaltam magamról a magassarkúmat, és baktatni kezdtem hazafelé. Alig negyed óra elteltével már fel is adtam, hogy épségben hazaérek, vagy egyáltalán bármi jó is kisül ebből a napból, amikor egy autó váratlanul megállt mellettem. Megtorpantam, mikor kivágódott az anyósülés ajtaja és kikandikált a volán mögül egy mogyorószín buksi a hozzátartozó kiskutya szemekkel. Kísértetiesen hasonlított egy korábbi szituációra, pusztán a sofőr és a járgánya különbözött.

- Hazavigyelek? – szakított ki ámulatomból, mire csak egy biccentéssel tudtam reagálni, és már tettem is be a lábamat a fekete matériára, majd szabályosan belesimultam a bőrülésbe.

- Köszönöm – bukott ki belőlem, ahogy áthúztam a mellkasom előtt a biztonsági övet, majd a váratlan megmentőm sebességbe tette az autót és forgatta is biztos lendülettel a kormánykereket.

- Hogyhogy errefelé? – sandított rám, miközben az utat fürkészte árgus szemekkel.

- Ezt én is kérdezhetném – jegyeztem meg könnyelműen, de csak aztán vettem észre, hogy a szoknyám a szokottnál is gyűröttebben áll rajtam, nem beszélve a szakadt harisnyámról, a félrecsúszott pólómról és a zilált tincsekről. Nem ártott volna rendbe szednem magam BaekHyunnál.

- Minden rendben, Prücsök? – Lassított, majd szinte már megállt, ahogy egyre többször végignézett rajtam. – Nem nézel ki valami jól – dünnyögte kétkedőn.

- Persze – fújtattam nagyokat. – Minden rendben. Nincs semmi bajom – hazudtam könnyedén.

- Nem faggatózom – mormogta alig hallhatóan, aztán megint váltott egyet a sebességen és a motor felbőgött.

Nem szerettem senkinek sem hazudni, főleg nem a húgaimnak, de úgy éreztem, ez most nem az a helyzet, amikor meg akarom mondani az igazat valakinek. Pláne nem JongHyunnak, aki újfent megmentőként érkezett. Fura. Felettébb érdekes, hogy éppen itt találkozunk, nem messze BaekHyun lakásától és persze épp a TaekWoonnal történtek után. Képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezősködjek tovább, így meggondolatlanul törtek fel belőlem a szavak.

- Ki küldött ide, JongHyun? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? HyoMin mondta el? Ő volt? JongHyun? – vágtam hozzá sorozatos kérdéseimet.

- Számít ez? – felelt kérdéssel a kérdésre.

Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak JongHyunnak. Tényleg számítana, hogy ki küldte értem? Számítana, hogy honnan tudott rólam? Számít? Merengésem kellős közepette még azt sem vettem észre, hogy a tenyerem észrevétlenül csúszott át JongHyun sebváltót szorongató kézfejére, csupán a melegség tűnt fel, ami lassanként kezdett áramlani a testembe. Az ujjaira szorítottam, amit hezitálás nélkül viszonzott.

Olyannyira elgondolkodtam, hogy még a szemeim is lecsukódtak a finom rázkódásnak köszönhetően, már csak arra eszméltem fel, hogy valaki a fülembe suttog, és óvatos mozdulattal cirógatja az arcomat. Megdörzsöltem a szemeimet és lassan kinyitottam őket, JongHyun kíváncsi szempárjába botlott még kissé homályos lélektükröm. Azt hittem, a szemem káprázik, de ahogy tisztult előttem a kép, JongHyun alakja úgy lett egyre élesebb.

- Megjöttünk, Prücsök – féloldalas mosollyal az ajkán nézett rám.

- Kösz~

Azonban mikor kiszálltam az autóból, rájöttem, hogy korántsem otthon vagyok. Meglepetten pislogtam JongHyunra, aki kezét nyújtva segített ki a kocsiból. Megköszörültem a torkomat, kíváncsiságom nem hagyott percnyi nyugtot sem.

- JongHyun? Értenem kéne? – motyogtam elhalón.

- Gondoltam, beszélgethetnénk kicsit – zavarodottan megvakarta a tarkóját, majd a lakáskulcs után kezdett matatni.

- Beszélgetni? Miről? – pislogtam nagyokat.

- Ha nem akarsz beszélgetni, akkor legalább hozd rendbe magad. Ha szeretnéd. – Újra végignézett rajtam, amiben én is követtem.

Ésszerűbbnek tűnt JongHyun ötlete, miszerint náluk igazítom meg a külsőmet, minthogy így állítsak haza. Hiszen akkor HyoJoo és Minnie sem állta volna meg az állandó faggatózást. Egy határozatlan biccentéssel fogadtam el JongHyun ajánlatát, és miután hátrált két lépést a bejárati ajtóból, elsőként léptem át a küszöbön. Ösztönösen a nappali felé vettem az irányt, viszont mielőtt még lehuppanhattam volna a kanapéra, JongHyun a nyakamra vezette hosszú karját és a saját szobája felé kezdett vezetni.

Ellenkezés nélkül battyogtam mellette, megkapaszkodtam a derekában és elfogadtam a biztonságot, ami testéből áradt. Egészen az ágyáig kísért, óvatosan leültetett rá, ő pedig alig egy karnyújtásnyira tőlem leguggolt velem szemben. A szemembe nézett. Mélyen, áthatóan. Aggódóan. Nem bírtam tovább leplezni a fájdalmamat, a könnyeim akaratlanul indultak útjára, ahogy belefeledkeztem a mélybarna örvénybe.

- Elárulod, mi történt veled? - kérdezte lágy szelídséggel.

- JongHyun - pityeregtem el magam, majd a következő pillanatban a nyaka köré kulcsoltam a karjaimat és hozzábújtam.

- Semmi baj, HyoRin - súgta fülembe, ahogy fogadta a közeledésemet, és védelmezően magához ölelt. - Cssh. Itt vagyok, HyoRin. Rin-ah - suttogta halkan.

- Ölelj át, kérlek. Ölelj magadhoz! - A fájdalmam felül kerekedett rajtam, zokogva szorítottam át JongHyun testét, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák puha bőrét.

* * * HyoMin POV * * *

- T-Tae. Tae. TaeMin – pihegtem elcsukló hangon, ám mikor elém ért, és lassan közelített felém, a térdeim veszett remegésbe kezdtek, a szívverésem pedig majd’ szétfeszítette a bordáimat.

- HyoMin-ah – ismételte érzékien korábbi becézését.

TaeMin karjai gyengéden fonódtak derekam köré, aztán vigyázva közelebb húzott magához. Telt ajka alig pár milliméternyi távolságra volt az enyémtől, reszkető szájjal néztem egyszer gyémántként csillogó lélektükreibe, egyszer pedig kívánatos ajakpárjára. Az eszemet vette a másodperc tört része alatt. Égetett minden egyes lélegzetvétele, megrészegített a közelsége, hiába nem ez volt az első csókunk.

Forró szája az enyémre simult, vágyakozóan fogta ajkai közé alsó ajkamat, aztán éppen azzal a gyengédséggel tolta át nyelvét a számba, mint ahogy szája érintette az enyémet. Engedtem neki. Hagytam, hogy vörös izma édes csatára keljen az enyémmel, karjai még feszesebben fonták át a testemet, a mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt.

Ujjaim sötét tincsei közé siklottak, megszorítottam bársonyos fürtjeit, és azzal a nem létező távolságot is leküzdöttem kettőnk között. Zihálva kapkodtam a levegőt TaeMin szájából, míg végül fogaim közé szorítottam alsó ajkát és megszívogattam. Felnyögött, amiben hamar követtem én is. Az utolsó pillanatban röppentünk szét, hála TaeMinnek, aki képes volt még ebben a helyzetben is teljesen higgadt maradni.

- Indulhatunk, HyoMin-ah? – kérdezte, miközben mindkét tenyerét az arcomra csúsztatta.

- Ühüm – ziháltam még kissé kábultan.

- Van kedved velem tölteni pár órát? – Hátrébb lépett két lépést és széles mosollyal az arcán várta a válaszomat.

- Van! – kiáltottam fel önfeledten, ezzel persze kissé megrémisztve TaeMint. – Oh, bocsánat! Én csak. Khm. Hát szóval. Boldoggá tennél, ha veled tölthetném a délután egy részét – hajoltam meg illedelmesen, mire kezeit a vállaimra simította és rászorított.

- Ne legyél ennyire hivatalos, HyoMin-ah – mosolygott még mindig.

- Én csak nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni, TaeMin-ah – szégyelltem el magam kissé.

- Soha semmivel nem tudsz kellemetlen helyzetbe hozni, Park HyoMin. – Egy apró puszit nyomott a homlokomra, hogy ezzel is nyomatékosítsa szavait. – Mehetünk?

- Igen, menjünk! – bólogattam hevesen, de igyekeztem azért visszafogni is magam.

Mutató ujjával megpiszkálta az orrom hegyét, elnevette magát, aztán átkarolta a derekamat, és megindultunk az autójához. Az én szívem pedig egyre szaporábban és szaporábban kezdett lüktetni a mellkasomban, a gyomrom liftezett, ráadásul még egy enyhe szédülés is csatlakozott az izgatottságomhoz. Magamban azért imádkoztam szüntelenül, hogy megálljon az idő és örökre élvezhessem TaeMin társaságát. Vagy legalábbis nagyon hosszú ideig.

Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, majd éppen azzal a kedvességgel be is segített a járműbe. Ez az édes figyelmesség volt az, ami csak még jobban magába bolondított, pedig azt hittem, hogy ennél jobban már nem tudok belezúgni TaeMinbe. Tévedtem.

Egyetlen másodperc alatt termett mellettem, és már fordította is el a kulcsot, a motor pedig felbőgött. Szinte belesüllyedtem az ülésbe, ahogy száguldani kezdtünk, de mégsem léptük át a sebességkorlátot. A belvároson átsuhanva az egyik kivezető út felé vettük az irányt. Már majdnem megkérdeztem, mégis merre tartunk, amikor TaeMin törte meg az édes csendet.

- Sétálunk egy kicsit. Van hozzá kedved? – pillantott rám.

- Ühüm – bólogattam hevesen, ennél jobb ötletet még én sem találhattam volna ki.

- Akkor jó. Szeretek az erdőben bandukolni.

- Céltalanul vagy konkrét helyre inkább? – kíváncsiskodtam.

- Is-is – mosolygott.

- Most? – folytattam a faggatózást.

- Most? Most először célirányosan, aztán meglátjuk, merre lyukadunk ki – nevette el magát, aztán ajkához emelte a kézfejemet, ami idáig az ölemben pihent, majd egy parány csókkal illette bőrömet.

A városon kívüli kiserdő szélén leparkolt, újfent segített kiszállnom az autóból, aztán a riasztóval bezárta a kocsit. Erőtől duzzadó vékony karja megint derekamra siklott, és kicsit közelebb húzott magához. Ösztönösen kapaszkodtam meg széles hátában, fejemet mellkasára hajtottam és lassan ballagtunk a fák között. Kis híján elaludtam a mámorító illatnak köszönhetően és persze a halk madárcsicsergésnek köszönhetően, de mielőtt még ez megtörténhetett volna, megálltunk.

Egy kicsiny, mesterséges tónál cövekeltünk le, TaeMin kibújt a kabátjából, és a földre terítette. Könnyed mozdulattal lehuppant rá és engem is magával rántott. Nagyot nevetve zuhantam a mellkasára, s azzal a lendülettel már dőltünk is el mindketten. Először TaeMin mellé feküdtem, de sokáig nem tudtam távol lenni tőle, és úgy látszott, ő is hiányolni vél, mivel egy biztos öleléssel magára vont. Megtámaszkodtam a feje mellett, tenyerei fenekemre tévedt, aztán hosszan végigsimított gerincem mentén. Beleremegtem.

- Szeretlek, Park HyoMin - súgta ajkaimra, aztán megszüntette a távolságot kettőnk között.

- Én is téged, Lee TaeMin - ziháltam szájába pillanatnyi elválásunkkor, aztán már engedtem is szárnyalni a vágyaimat.

* * * HyoJoo POV * * *

Miután kikísértem KiBumot, visszamásztam a hálómba, hogy emberi külsőt vegyek végre magamra. Furcsálltam, hogy egyik nővérem sincs itthon, bár a legkevésbé Rin távolléte lepett meg. Hiszen alig találkoztunk, amikor nem hétköznap volt, mert péntek este általában lelépett bulizni és volt, hogy csak vasárnap délután keveredett elő. Az sem tetszett, hogy a koncert óta nem láttam, de mégis beletörődtem. Ám Minnie sem volt itthon.

Átosontam a szobájába, persze az ágya tökéletesen bevetve, minden ruhája szépen összehajtva, a függönyök elhúzva és friss levegő áradt be a helyiségbe. Vállat rántottam, aztán átmentem inkább HyoRin lakrészébe. Az övé már kevésbé volt rendezett, sebbel-lobbal összedobálta a cuccait, még az ágyát sem tette rendbe. Felsóhajtottam. Soha korábban nem volt ilyen szétszórt, ez a HyoRin cseppet sem hasonlított arra a nővéremre, akire mindig is felnéztem. Mégis miért változott meg ennyire?

Képtelen voltam megállni, így a méretes kuplerájt kihasználva, turkálni kezdtem a holmik között. Egy-két újabb ruhán kívül, amik persze éppen takartak valamit Rin testéből, semmi különlegesre nem találtam, aztán megakadt a tekintetem egy dobozon, amit a gardróbszekrényének bal hátsó sarkába rejtett. Gyorsan körbenéztem a szobában, aztán magamhoz vettem a pakkot.

Biztonságosabbnak láttam, ha a saját szobámban folytatom tovább a kutatást, így a dobozzal együtt átsunnyogtam. Az ágyamra kucorodtam, majd leapplikáltam a tetejét a papírtartóról. Hatalmas döbbenet lett úrrá rajtam, ahogy megláttam a tartalmát.

Elsőként egy összefirkált fénykép akadt a kezembe. HyoRin és az első barátja fotója. Vagyis annak hittem, mivel HyoRin meglehetősen is szerelmesen pillázott az ismeretlenre. De vajon miért firkálta össze az arcát? Kivágta a szemeit és még egy bajuszt is rajzolt rá, fekete alkoholos filccel. Aztán a következő darab egy mütyür volt, valamiféle kulcstartó lehetett egykoron. Utána pedig egy nyaklánc akadt a kezem ügyébe. Emlékszem, hogy ezt a láncot HyoRin nagyon sokat hordta annak idején, le sem lehetett könyörögni róla, annyira szerette. De akkor miért van most a doboz mélyén?

Viszont amin mégis a legtovább elidőztem, az egy összegyűrt papírdarab volt. A kupac legalján. Kikaptam a dobozból és széthajtottam a fecnit, minél óvatosabban, nem akartam, hogy még jobban megsérüljön és a végén oda legyen minden, amit idáig megtudtam.

- Egy búcsúlevél? – dünnyögtem a sorokat bámulva.

„HyoRin, tudom, nem ezt várod a harmadik évfordulónkon, és persze nem is így, de nem tudom tovább titkolni. Megismertem valakit. Sajnálom, hogy csak egy levél az, amit hátrahagyok magam után, de képtelen voltam a szemedbe nézve bevallani az igazat. Azt hittem, hogy nem komoly a dolog, hiszen te ott voltál nekem, de ez a lány más, mint te. Vad és szenvedélyes, néha kissé felelőtlen és gyerekes, ami egyszerűen lenyűgöz. Ne érts félre, kérlek, te is nagyszerű lány vagy, de HyunAh különleges. A te egyszerűséged és a bizonytalanságod mindig is azt mutatta, hogy védelmezőre van szükséged, de én nem tudom megadni neked ezt. Talán valaki más jobban passzol hozzád. Remélem, találsz valakit, aki szeret téged, olyannak, amilyen igazán vagy, és soha nem okoz neked csalódást. Szeretlek, tudom, nem hiszed, de így van. Szeretlek mint egy igaz barát, egy testvér. Légy boldog, HyoRin. HyunSeung.”

Most már majdnem minden világossá vált. HyoRinnel szakított az akkori pasija egy másik lány miatt. Ráadásul mindezt az évfordulójukon tette. Ezért változott volna meg HyoRin? Mert azt írta neki a volt pasija, hogy egyszerű? Mert talált egy másik lányt magának, ezért HyoRin azt hitte, olyanná kell válnia, mint ez a HyunAh vagy ki? Komolyan? Ennyire ostoba lett volna a nővérem? Vagy mégis miért? Ennyi?

Nem tudtam tovább egyhelyben megmaradni, azonnal a telefonomért nyúltam és tárcsáztam GwiBoon számát. Éreztem, hogy rá van szükségem, különben beleőrülök ebbe a titokba. Szerencsére két csörgés után fel is vette és csilingelő hangon beleszólt.

- Szia, HyoJoo! Mi újság?

- Szia, Unnie! Tudunk beszélni? – tértem azonnal a lényegre.

- Persze, mondd csak! Baj van?

- Átmehetnék hozzád, Unnie?

- Öhm. Most? Hát. Igazából semmi extrát nem terveztem mára, szóval jöhetsz nyugodtan.

- Fél óra múlva ott vagyok! – vágtam rá sietve és már köszöntem is volna el, de GwiBoon megállított.

- Várj egy kicsit, HyoJoo!

- Igen? Mi az?

- Miről van szó? Rólad és KiBumról?

- Nem. Nem rólunk. HyoRinről – vallottam be némi habozással töltött másodperc után.

- HyoRin? Mi van HyoRinnel? – Hallottam a hangjában, hogy cseppet sem tetszik a téma.

- Unnie, azt hiszem, hogy tudom, miért viselkedik így a nővérem.