28. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

- Semmi baj, HyoRin – súgta fülembe, ahogy JongHyun elfogadta a közeledésemet, és védelmezőn magához ölelt. – Cssh. Itt vagyok, HyoRin. Rin-ah – suttogta halkan.

- Ölelj át, kérlek. Ölelj magadhoz! – A fájdalmam felülkerekedett rajtam, zokogva szorítottam át JongHyun testét, és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák puha bőrét.

JongHyun hezitálás nélkül karolt belém még jobban, közben térdeire támaszkodott és úgy vigasztalt tovább. Bal tenyerét hosszú mozdulatokkal vezette végig a hátamon, megannyiszor mellkasához préselve az én testemet. Belebújtam a nyakába és megfeledkeztem arra a kis időre, hogy nő legyek. Csak egy kislány akartam lenni, akit megvédenek és nem engedik, hogy megint bántódása essen. JongHyun pedig éppen ezt tette velem. Hagyta, hogy az legyek, aki lenni akarok abban a másodpercben. Vigasztalt, nyugtatgatott, miközben hagyta, hogy a könnyeim útnak eredjenek.

- Sírj csak, HyoRin. Sírj – mormolta a fülembe, mire még inkább elbújtam nyakszirtjében, és olyannyira átfontam nyakát, hogy majdnem megfojtottam. – Itt nem lesz semmi baj. Itt vagyok – sutyorogta szüntelenül.

- JongHyun – pityeregtem nevét pólójának ázott gallérjába, mire csak megint elcsitított.

- Majd ha megnyugodtál, megbeszéljük. Most sírd csak ki magad. Nem látja senki – dünnyögte, majd egy apró puszit nyomott fejbúbomra és tovább simogatott.

- JongHyun – kapaszkodtam meg nyakában és immáron hangot is adtam a fájdalmamnak.

JongHyun némán tűrte, ahogy zokogásom felerősödik, a testem rázkódik a sírásnak köszönhetően, de nem tágított. Egyetlen másodpercre sem lazított az ölelésén vagy a simogatásain. Megállás nélkül simogatta a hátamat, újabb és újabb parányi puszival lettem gazdagabb. Hosszú percek, de az is lehet, hogy órák teltek el a kiborulásommal, mire képes voltam kicsit abbahagyni.

Elmosódott sminkkel és vöröslő írisszel találtam magam szemben, mikor kimentem a mosdóba, hogy némiképp felfrissítsem az arcomat. Egy összetört nő nézett vissza rám a tükörből. Az a nő, akivé HyunSeung tett egykoron. Gyűlöltem azt a nőt. Tiszta szívemből gyűlöltem és megvetettem. Bosszúsan meresztettem a pupilláimat a tükörképemre, amikor egy halk torokköszörülés érkezett a hátam mögül.

- Ennyire nem utálhatod magad – jegyezte meg alig hallhatóan, miközben összefonta karjait mellkasa előtt.

- Honnan is tudhatnád – szűrtem a fogaim között némi iróniával a hangomban.

- Nem lehet semmi sem megfelelő ok, hogy az ember így nézzen a tükörbe – ellökte magát az ajtófélfától és beljebb araszolt. – Így – mosolyogta, miközben zilált tincseimet copfba fogta és a nyakam mögé simogatta őket. – Sokkal csinosabb így – cirógatta meg arcélemet.

- Képzelem – mormogtam az orrom alatt két szemforgatás közepette, nem tudtam elhinni JongHyun szavait.

- Ne légy ilyen cinikus, Prücsök! – elengedte a hajamat, majd mindkét kezét végigvezette gerincem mentén. – Gyere, és inkább meséld el nekem, hogy miért fogtál padlót – invitált vissza a szobájába.

Általánosságban véve nem szerettem, mikor a problémáimról faggattak vagy éppen vájkáltak a magánéletemben, viszont most mégsem ellenkeztem annyira, hogy kövessem JongHyunt a hálójába. Szinte már öntudatlanul lépdeltem mögötte, lemaradva kissé tőle, majd amikor helyet foglalt az ágyon, ösztönösen kuporodtam le mellé. Szorosan, olyannyira, hogy a combjaink egymáshoz simuljanak. Az ölemben pihenő kezeimre csúsztatta meleg tenyerét és gyengédséggel telve megszorította az ujjaimat.

- Hallgatlak, Prücsök – kezdett bele csendesen.

- Huh. Nem tudom, hol kezdjem – motyogtam lesütött szemekkel.

- Mit szólnál hozzá, ha az elején kezdenéd? – mosolyogta válaszát, mire egy határozatlan biccentéssel feleltem. – Akkor? – tűrt fülem mögé egy nagyobb tincset.

Ki sem nyitottam a számat, egyszerűen megeredt a nyelvem. Mintha csak arra várt volna eddig a tudatom, hogy kiszakadjon belőlem a lelkemet nyomasztó és szűnni nem akaró fájdalom. Szinte levegővétel nélkül regéltem el mindent, amit fontosnak tartottam, vagy egyszerűen ki akartam adni magamból, JongHyun pedig bármiféle közbeszólás vagy kérdés nélkül hallgatta a mondandómat. Amikor a délutáni eseményhez értem, hirtelen elnémultam, rémülten néztem fel JongHyunra. Kérdőn, már-már kissé ingerülten pupillázott rám.

- JongHyun? – hebegtem félve.

- Folytasd – kérte, magában tartva indulatait. – Kérlek.

Egy félszeg fejbólintás után újból megeredt a nyelvem. Vagyis csak eredt volna, ha nem remeg meg minduntalan a hangom, ahogy felidéztem a TaekWoonnal történteket. JongHyun idegesen szorított az ujjperceimre, attól féltem, egy rossz mozdulat és eltöri a kezeimet. De nem. Ellazította, majd inkább összefonta ujjait az enyémmel. Felemelve a fejemet, egy sajnálkozó és aggódó tekintetbe botlottam szempárommal, amikor a mese végére értem.

- Most nagyot csalódtál, igaz? – motyogtam bűntudatosan.

- Őszintén? – kérdezett vissza, mire aprókat biccentettem. - Nem.

- Nem? - dülledt ki a szemem döbbenetemben. - Az, hogy' lehet? - pilláztam nagyokat.

- Mondjuk úgy, hogy nekem mással lehet csalódást okozni - jegyezte meg egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Mint például? - pislogtam még mindig, éreztem, hogy a szívem feljebb kúszik és vad kalapálásba kezd a torkomban.

- Például? - Lassan közelebb hajolt, bal tenyerét arcomra simította. - Például, ha most elhúzódnál. Akkor csalódnék - súgta ajkaimtól néhány milliméterre, majd megszüntette a távolságot közöttünk.

* * * HyoMin POV * * *

- Szeretlek, Park HyoMin – súgta ajkaimra, aztán megszüntette a távolságot kettőnk között.

- Én is téged, Lee TaeMin – ziháltam szájába pillanatnyi elválásunkkor, aztán már engedtem is szárnyalni a vágyaimat.

Vagyis csak engedtem volna, ha TaeMin nem a higgadtabb fél kettőnk közül, ugyanis a második harapásom pillanatában – melynek áldozatául kívánatos alsó ajka esett – mutató ujja segítségével szakította meg a felhevült csókpárbajt. Csak ziháltam TaeMin fölé magasodva, észre sem vettem, hogy lábaim keskeny csípőjét fogják közre, felsőm pedig picit feljebb siklott a derekamnál. TaeMin puha tenyerei érzékien játszadoztak bőröm egyes fedetlen részein, belőlem ezzel újabb és újabb remegést kicsalva.

- Tudom, hogy valamennyire magunk vagyunk – kezdett bele kisvártatva, – de azért mégsem olyan kietlen ez a hely. – Egy édes mosollyal zárta intő szavait, mire ráébredtem, nem jár messze az igazságtól.

- Sajnálom – emelkedtem fel óvatosan, mikor hirtelen bőrömbe mélyesztette ujjait és megakadályozott a távozásban.

- Azt nem mondtam, hogy le is kell, mássz rólam – kuncogta kissé kajánul vigyorogva. – Csak egy kicsit – ficánkolt alattam, megértettem, miért is teszi, így picit a térdeimre nehezedve vártam, míg elhelyezkedik, majd vigyázva combjaira ültem. – Neked kényelmes? – érdeklődött, ahogy végigvezette mélybarna szembogarait rajtam.

- Tökéletes – feleltem egy mosollyal egybekötve.

- Akkor jó – biccentett halványan. – Hol is tartottunk? – emelte meg fejét a földtől, kissé beharapva alsó ajkát, egyből megértettem a célzást és lassan visszahajoltam hozzá.

- Itt – súgtam, ahogy bezártam a távolságot ajkaink között.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor szám találkozott az övével, forró levegőjébe minden porcikám beleremegett. Ujjai felfedező útra indultak testemen, de csak épp annyira érintett, hogy beleborzongjak kissé, és ne veszítsem el a fejemet egy váratlan érintés következtében. Jólesően mormogott a csókba, én pedig erőteljesen uralva vágyaimat, nyöszörögtem a negédes mámort élvezve.

Mikor már éreztem a zsibbadást a lábaimban, alább hagyott a hevességem, amit TaeMin rögvest megérzett, így megszakítva egymás ajkainak kényeztetését, elszakadt tőlem és kérdőn nézett rám. Nagyokat sóhajtozva panaszkodtam a már kényelmetlenné vált helyzetről, mire elnevette magát és feljebb ült. Közben erősen tartva az ölében, de már mindkét lábam átvetve lógott a combjain. Finom masszírozásba kezdett, ahogy talpam a puha fűbe ért, én pedig egy-egy mozdulatnál felsikkantottam.

- Csiklandós vagy? – kuncogta teljes elégedettségben úszva.

- Eléggé – fészkelődtem lábain, mire megállt ténykedései közepette és tenyereit térdeimre simította.

- Akkor mostantól ezt is tudom.

- Vissza akarsz élni vele? – pislogtam kérdőn.

- Lehetséges, ha már nem tudok kitalálni ellened valamit, amivel meggyőzhetlek majd.

- Meggyőzni? – rebegtettem pilláimat. – Amikor is? Mikor is? – kérdezősködtem.

- Nem tudom – vont vállat könnyelműen. – Valamikor. Tényleg nem tudom, HyoMin-ah – puszilta meg nyakam alsó részét.

- Mennyi az idő? – tereltem el a témát, mert a lenyugvó nap látványa aggodalomra adott okot.

- Mennünk kell? – pillantott rám, ahogy nyugtázta az időt.

- Meglehet. Nem szeretnék túl sokáig kimaradni, a szüleimnek elég, ha a nővérem miatt aggódnak, nem kell, hogy én is csak a bajt csináljam.

- Akkor hazaviszlek – felelte egy apró sóhajt kiengedve magából.

- Köszönöm – bólintottam hálásan.

Egy gyors mozdulattal legördültem TaeMinről, majd leporolva magát, ő is felegyenesedett és felkapva a földről, aztán a vállára dobva, visszaindultunk a kocsihoz. Andalogva, kihasználva a hátralévő kicsiny időt, hogy élvezhessük egymás társaságát.

Az autóhoz érve udvariasan kinyitotta az ajtót, besegített az ülésbe, majd két szívdobbanással később már mellettem is ücsörgött. Mosolyogva indította be a motort, majd tekerte is a kormányt, hogy elinduljunk hazafelé. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét, ahogy visszaindultunk. Máris kezdett hiányozni TaeMin, annak ellenére, hogy tudtam, még legalább fél óra autókázás vár ránk. De egyszerűen nem bírtam megemészteni, hogy megint el kell válnom tőle. Az a fél óra, mintha semmivé lett volna, elreppent a fejünk felett és már a ház előtt parkoltunk.

- Megjöttünk – elfordította a kulcsot a zárban, a motor elhallgatott.

- Igen – szuszogtam némi keseredettséggel a hangomban.

- Holnap találkozunk – mosolyogta.

- Öhm – pislogtam nagyokat, nem teljesen értettem, mire gondolt.

- Suli után érted megyek. Mit szólsz hozzá? - simította kézfejét bal kezemre.

- Azt, hogy még mindig túl kedves vagy hozzám - pironkodtam.

- Akkor inkább ne menjek? Nem szeretnél találkozni velem suli után? - elkámpicsorodott arca láttán a szívem is elszorult.

- Nem ezt mondtam - mentegetőztem sietve, mielőtt még jobban megbántódik. - Csak nem szeretném, ha miattam fáradnál.

- Nem fáradság - győzködött.

- Akkor örülök, ha értem jössz és veled tölthetek egy kis időt.

- Helyes - egyezett bele boldogan.

Közelebb hajolt hozzám, majd érzékien összeérintette ajkait az enyémmel és gyengéd búcsút vettünk egymástól aznap estére. Fájó szívvel, ólomsúlyú végtagokkal szálltam ki az autóból, majd mintha valaki béklyót erősített volna a bokáimra, úgy vánszorogtam el a kapunkig, aztán meg a bejárati ajtóig. Alig vártam, hogy másnap délután legyen és újfent TaeMin társaságát élvezhessem.

* * * HyoJoo POV * * *

- HyoRin? Mi van HyoRinnel? – Hallottam GwiBoon hangjában, hogy cseppet sem tetszik neki a téma.

- Unnie, azt hiszem, hogy tudom, miért viselkedik így a nővérem – dünnyögtem.

- Jól van – sóhajtott fel kisvártatva. – Gyere át, megbeszéljük.

- Köszönöm, Unnie – eresztettem ki egy nagy levegőt én is magamból, majd miután búcsút vettem GwiBoontól, ledobtam a telefont az ágyamra.

Összekaptam magam, és a levéllel együtt átrobogtam a legjobb barátnőmhöz. Persze tudtam, hogy KiBum is otthon lesz, hiszen alig két órája váltunk el, de most nem rá volt a legnagyobb szükségem. Meg kellett beszélnem HyoRin dolgát azzal a személlyel, aki rajtam és Minnie-n kívül még igazán ismerhette. Hiszen gyerekkori barátnők voltak, míg GwiBoon el nem került egy másik suliba és így kicsit megszakadt a kapcsolatuk. Tudtam, hogy GwiBoon segít nekem megfejteni HyoRin baját.

Alig értem a csengőhöz, és vágott végig a lakáson az éles hangja, amikor már nyílt is a bejárati ajtó és KiBum állt előttem mosolyogva. Először meglepődtem, és természetesen ő is csodálkozva mért fel újra és újra, majd nyugtázva, hogy nem álmodik, végre ellépett az ajtóból és beengedett.

- Jagiya? – szólalt meg, mikor becsukta a hátam mögött a térelválasztót.

- Öhm. GwiBoonhoz jöttem – feleltem halkan.

- Oh, a szobájában van. Akkor én nem is hiányoztam? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.

- Nem erről van szó – sóhajtottam magam elé, KiBum látva az arcomat, azonnal megállított és szembe fordított magával.

- Baj van, Jagiya? – kérdezte, mikor puha mancsait vállaimra vezette. – Elmondod?

- Csak a nővérem, HyoRin – motyogtam.

- Értem – biccentett aprót. – Gyere, felkísérlek a húgomhoz.

Elvette a kezét a vállamról, majd nyakamra kanyarintva bal karját, vezetni kezdett GwiBoon szobája felé. Megkapaszkodtam a derekában és kicsit belebújtam a mellkasába, míg andalogtunk a barátnőm hálójáig. Még ha nem is KiBumhoz jöttem, akkor is jól esett a közelsége és a távoli támogatása is. Hiszen nekiállhatott volna akár még balhézni is, amiért nem vele foglalkozom, de nem így cselekedett. Épp ellenkezőleg. Hagyta, hogy egy picit magamban legyek a barátnőmmel és megbeszéljem vele az ügyes-bajos dolgaimat.

GwiBoon szobájának ajtajához érve megálltunk, kaptam egy gondoskodó puszit a homlokomra, aztán betessékelt a kicsiny helyiségbe. GwiBoon az ágya közepén gubbasztott, körülötte a könyveivel és a jegyzeteivel, a haját két ceruzával tűzte fel, a fogaival pedig egy harmadikat rágcsált. Akaratlanul elmosolyodtam: imádtam nézni, mikor beleveti magát a tanulásba. Pont így nézett ki KiBum is, valahányszor vizsgákra készült.

- Szia, Unnie – szakítottam ki a magolásból, felkapta a fejét és elvigyorodott.

- Hali! – intett egyet, majd arrébb söpört két noteszt, hogy némi helyet csináljon az ágyán. – Gyere!

- Köszönöm. – Beljebb araszoltam a hálójába, aztán inkább a puha szőnyeget választottam a kemény matrac helyett és a földre kuporodtam.

- Na, mesélj! – tett félre mindent, ami a kezében akadt, még a ceruzáit is kivette a hajából és teljes figyelmet szentelt nekem.

- Ezt találtam HyoRin cuccai között – előhalásztam a zsebembe gyűrt levelet és GwiBoon kezébe nyomtam, rögvest olvasni kezdte a sorokat.

Tátott szájjal meredt a papírra, közben nagyokat pislogott. Legalább háromszor végigolvasta a levelet, mire a negyedik alkalomnál felemelte a fejét és rám nézett. Kérdőn, csodálkozón. Aztán még egyszer végigszaladt pillantásával a sorokon, majd visszanyomta a kezembe a papírt.

- Na? Mit gondolsz? – nyeltem egy nagyot.

- Azt, hogy a nővéred tiszta idióta – fakadt ki. – Egy pasi sem ér ennyit, hogy ilyet csináljon bárki is miatta. Egy sem!

- Unnie? – hebegtem értetlenül.

- HyunSeungot ennyire szerette a nővéred? – bólogattam nagyokat. – És viszontszerette? – vállat vontam, majd némi hezitálás után megint biccentettem. – De akkor mégis miért hagyta ott?

- Nem tudom, Unnie. Fogalmam sincs, hogy miért szakított a nővéremmel. De még mindig úgy gondolom, hogy rosszul döntött HyunSeung.

- Egy biztos.

- Micsoda?

- A nővéredet ez a szakítás jobban megviselte, mint bármi más a világon.

- Szerinted mit kellene tennünk?

- Kell keresnünk valakit – jelentette ki tényként.

- Hah? – leesett állal néztem fel GwiBoonra, aki szélesen vigyorgott rám. – Kit? Mire gondolsz, Unnie?

- Kell valaki a nővéred mellé, aki olyan volt neki, mint HyunSeung.

- Ki? Kire gondoltál, Unnie? - pislogtam nagyokat.

- Passz - húzta fel könnyelműen a vállát, majd néhány ajakharapdálás múltán rám nézett. - Szerinted ki jönne be a nővérednek? Milyen pasikkal volt együtt?

- Annyi volt, hogy számolni sem tudom őket - forgattam meg a szemeimet.

- Akkor a következőt csináljuk. - Lejjebb kúszott az ágyon, majd a fülembe sutyorogta az általam elvetéltnek hitt ötletet.

Társkereső? HyoRinnek? Komolyan? Ez lenne a nagy ötlet a legjobb barátnőmtől? Egy társkereső?! Méltatlankodva néztem GwiBoonra, aki már húzta is az ölébe a laptopját, hogy belevesse magát az ötlet megvalósításába. Hatalmas aggodalom lett úrrá rajtam, féltem, hogy ez lesz a világ legnagyobb ostobasága.