26. fejezet [+16]

* * * HyoRin POV * * *

- BaekHyun? Mi ez az egész? – pillantottam a hátam mögé.

- HyoRin, bemutatom neked a lakótársamat. – A fölém magasodó fiatal férfire néztem. – Park ChanYeol, aki már sokat hallott rólad.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. BaekHyun rólam mesélt a lakótársának? Komolyan? Ennyire mély nyomot hagytam az egyéjszakás kalandom életében? Ennyire? Képtelenség! Nem lehet! Nem lehet, hogy BaekHyun még mindig rajongana értem! Tökéletes külseje van, hibátlan modora, minden nő álma ez a srác, ki van zárva, hogy még mindig értem epekedne! Nem lehet!

- B. Baek. BaekHyun? – hebegtem mély döbbenetben úszva.

- Mi van? Lefagytál? – nevetett fel jóízűen. – Nem kell úgy megijedni, Rinnie-yah. – Lassan közelebb ballagott hozzám, majd puha tenyereit a vállaimra simította.

- Nem értelek, BaekHyun – dünnyögtem a csillogó íriszbe meredve.

- Mit nem értesz azon, hogy ő itt a lakótársam és sokat hallott rólad? – Még mindig vigyorogva nézett a szemembe.

- Épp ezt nem értem! – fakadtam ki könnyelműen, miközben leráztam vállaimról BaekHyun kezeit. – Miért mesélsz rólam a lakótársadnak? Miért? – pislogtam nagyokat, teljesen összezavarodtam.

- Miért ne mesélhetnék egy olyan nőről, aki mély nyomot hagyott az életemben? – hátrált két lépést és összekulcsolta karjait a mellkasa előtt.

A ChanYeol nevet viselő ismeretlen ellépett mögülem, és egészen BaekHyunig lépdelt, majd hanyag mozdulattal BaekHyun bal vállára támaszkodott jobb karjával. Továbbra sem tudtam mit kezdeni az információk sokaságával, hiába is küszködtem a dologgal. Csak álltam az előtérben és meredten bambultam BaekHyunra és a társára.

- Pontosan mennyi ideig is voltatok együtt, BaekHyun? – szólalt meg a srác, kinek kissé elálló fülei akaratlanul is mosolygásra késztettek valahányszor ránéztem. 

- Nagyjából úgy öt és fél óráig – kuncogta válaszol az illetékes.

- BaekHyun – szűrtem fogaim között a nevét, felrémlett bennem az a fékevesztett éjszaka, amit a társaságában töltöttem, a gyomrom hirtelen összeszűkült az érzéstől.

- Most mi van? – Kis híján két oktávot emelkedett a hangszíne a kérdés közben. – Miért kellene tagadnunk bármit is?

- Byun BaekHyun! – emeltem fel én is a hangomat, majd letudva minden távolságot kettőnk között, jobb csuklóját megragadva, rángatni kezdtem a bejárati ajtó irányába.

Szerencsétlenül botladozott utánam, idegesen markoltam a kilincsre, s téptem is fel egy lendülettel a térelválasztót, ahogy a zárnyelv elszakadt a toktól. Kilépve a folyosóra szembe fordítottam magammal és haragosan villogtattam rá szembogaraimat. Ellenben BaekHyun cseppet sem volt ingerült vagy rémült. Fapofával meresztgette pupilláit, ajkain félénk vigyor ült.

- Mi volt ez az egész, BaekHyun? – sikítottam. – Miért kell ilyeneket mondanod ennek a ChanYeolnak, vagy kinek? Miért? Azt hittem, hogy már rég lezártuk ezt a dolgot kettőnk között, erre kiderül, hogy te fűnek-fának meséled, mi volt a múltban, hah? – elcsuklott a hangom, ahogy visszaemlékeztem a történtekre.

- Csillapodj, Park HyoRin! – vágott vissza némiképp haraggal a hangjában. – Elég legyen! Hallod? Nincs semmi jogod, hogy számon kérj vagy patáliát rendezz! Nem vagyunk egy pár tudtommal! – Ebben a pillanatban vágott bal öklével az ajtófélfába, hirtelen összerezzentem a kiszámíthatatlan reakciójától.

- Ha nem vagyunk egy pár, miért mesélsz rólam a barátodnak? Miért mesélsz egyáltalán rólam bárkinek is? – Tanácstalanul fürkésztem BaekHyun minden egyes arcvonását.

- Mert nem mindenkinek megy olyan könnyen a felejtés, mint neked.

Alig hallottam BaekHyun csendes válaszát, ám éppen azért lepett meg annyira. Úgy hittem, hogy csak képzelődöm, és persze még mindig csak álmodom ezt az egészet, de BaekHyun gyengédséget árasztó tenyere, mely jobb arcfelemre csúszott, magamhoz térített. Nem tudtam, mihez kezdjek ezzel a ténnyel, csak álltam reszkető lábbal és elvesztem BaekHyun lélektükreiben.

Hüvelykujjával puhán megcirógatta a bőrömet, ellökte magát az ajtóból, mellkasa az én dübörgő bordáimhoz feszült. Szíve hevesen lüktetett odabent, szinte már szédülnie kellett volna a saját ritmusától, ajkai már-már súrolta a számat. Forró lélegzetvétele lassú táncot lejtett az én reszkető sóhajaimmal, míg végül megszüntette a parányi távolságot kettőnk között. Képtelen voltam viszonozni a közeledését, tudtam, hogy hibát követnék el vele, így inkább elkaptam a fejemet, ahogy megéreztem forró ajkait az enyémeken landolni, félrelöktem BaekHyunt, visszasiettem a lakásba, felmarkoltam a táskámat és már menekültem is el a régmúlttól.

A házból kilépve azt sem tudtam, merre induljak el, be kellett azonosítanom a pontos helyzetemet, hogy egyáltalán legalább egy buszmegállót be tudjak célozni. Röpke három perc eszmefuttatás után végre tudtam, hol is vagyok, aztán átsuhantam a szemközti oldalra, ahol egy kisutca felé vettem tovább az irányt. Tudtam, hogy alig pár percem van elérni az egyetlen arra járó tömegközlekedési eszközt, ha pedig azt lekésem, szobrozhatok egy órát a megállóban. Pechemre, az orrom előtt húzott el a vasparipa, így kénytelen voltam a gyaloglás mellett voksolni.

Mélyet fújtatva húztam feljebb a táskámat a vállamon, lerugdaltam magamról a magassarkúmat, és baktatni kezdtem hazafelé. Alig negyed óra elteltével már fel is adtam, hogy épségben hazaérek, vagy egyáltalán bármi jó is kisül ebből a napból, amikor egy autó váratlanul megállt mellettem. Megtorpantam, mikor kivágódott az anyósülés ajtaja és kikandikált a volán mögül egy mogyorószín buksi a hozzátartozó kiskutya szemekkel. Kísértetiesen hasonlított egy korábbi szituációra, pusztán a sofőr és a járgánya különbözött.

- Hazavigyelek? - szakított ki ámulatomból, mire csak egy biccentéssel tudtam reagálni, és már tettem is be a lábamat a fekete matériára, majd szabályosan belesimultam a bőrülésbe.

* * * HyoMin POV * * *

- Ahogyan azt is mindketten tudjuk, hogy mindig is jobban kedvelted őt egy egyszerű hugicánál. – Ezúttal én voltam az, aki mélyebb döbbenetbe taszítottam bátyámként kedvelt barátunkat.

JongHyun szinte tátott szájjal bámult rám, kistányér méretű szemei kidülledtek, kapkodta a levegőt, hogy valamivel visszavághasson. De a mindig szószátyár srácnak most torkán akadtak a gondolatai. Hosszú percek teltek el némán, csak gubbasztottunk egymással szemben, míg végül JongHyun megköszörülte a torkát és egy nehézkes sóhajt engedett távozni tüdejéből.

- JongHyun? – súgtam magam elé, elszakítottam tekintetem az övétől, és inkább a rozoga padlót vizslattam tovább. – Nem akartalak megbántani. Az előbb. Én csak. Tudod. Nagyon fontos nekem a nővérem, és csak azt szeretném, ha boldog lenne. Végre.

- Tudom – szuszogta, s egy lélegzetvételemmel később puha ajakpárt éreztem meg a hajamra simulni. – Hidd el, jól tudom, hogy mit szeretnél.

- Akkor? Mit mondasz? – Félve tettem fel JongHyunnak a kérdésemet, kis híján rettegtem a választól.

- Azt, hogy hazaviszlek – kuncogta a fejbúbomra.

- Hah? – felkaptam a fejemet, de még épp időben húzta hátra a fejét, és nem érte az állánál az ütés. – Most akkor mégsem segítesz? – Könnybe lábadt szemmel kérdeztem.

- Azt egy szóval sem mondtam – felelt megértően mosolyogva. – De előbb téged szeretnélek rendben tudni. – Játékosan összeborzolta a tincseimet, mire csak egy morgást intéztem felé. – HyoRin innentől legyen az én gondom.

- Hálásan köszönöm, JongHyun! – A könnyeim akaratlanul indultak útnak, ahogy tudatosultak bennem szavai, erőtől duzzadó karjait a derekamra vezette és segített felegyenesednem. – Köszönöm, JongHyun! Köszönöm! – kezdtem hosszas hajlongásba, de JongHyun hamar megakadályozott benne.

- Na, gyere, csajszi, hazafuvarozlak!

Nyakamba karolva indultunk meg a kiút felé, ám mégsem akartam tovább fecsérelni az időt, így kiérve a napfényre, lefejtettem magamról JongHyun izmos tagját és arrébb andalogtam tőle. Kérdőn méricskélte a mozdulataimat, miközben csípőre tette a kezeit. Jobbnak láttam kitálalni mielőbb, nehogy meggondolja magát, és fuccsba menjen minden tervünk.

- Ne haragudj, JongHyun, de azt hiszem, hogy inkább telefonálnék egy sofőrért.

- Hah? Hogy mi?

- Öhm. Szeretnék. Vagyis. Öhm. Én. – Totális vörösségben úszva kerestem a szavakat, amivel megmagyarázhatnám, hogy mire gondolok, de sehogy sem jöttek a szavak a számra.

- Igen? Figyelek.

- Inkább. Öhm. Inkább felhívnám TaeMint – motyogtam pironkodva, a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy elhagyta a számat imádottam neve.

- TaeMin? Ki az a TaeMin? – Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, számon kérőn visszhangzottak szavai a fülemben.

- TaeMin a barátom – közöltem teljes magabiztosságot sugározva, ám legbelül minden porcikámban remegtem. – Nem olyan régóta vagyunk együtt, ez igaz, de ő a barátom – nyeltem egy nagyot.

- HyoRin tud róla? – biccentette oldalra a fejét.

- TaeMinről és rólam? – Mutató ujjamat mellkasomhoz emeltem, és úgy bámultam JongHyunra, bólintott válaszul. – Igen, tud.

- Elfogadta?

- Az túlzás, de nem volt más választása – kihúztam magam, és büszkén felvállaltam JongHyun előtt az érzéseimet.

- Értem. Akkor megvárom, míg felhívod és érted jön. – Zsebre dugta mindkét kezét, és valóban addig nem volt hajlandó mozdulni, amíg a kezembe nem vettem a mobilomat és nem tárcsáztam TaeMin számát.

- Szép napot, Kedvesem! – köszönt bele dallamosan búgva, mély hangtónusa megrezegtette bensőmet.

- Szia, TaeMin – szuszogtam mosolyogva, fél szemmel JongHyunra sandítottam. – Nem hívlak rosszkor?

- Sohasem zavarsz – hallottam a hangjában, ahogy parányi görbület rajzolódik ajkaira, szinte már tökéletesen láttam magam előtt azt a telt ajakpárt, amit szüntelenül csókoltam volna.

- Egy hatalmas szívességre szeretnélek megkérni, TaeMin – kezdtem bele egy elfojtott lélegzetvétel után.

- Baj van, HyoMin-ah? Mi történt? Bántott valaki? – Aggodalommal telve csendültek fel kérdései, zihálása engem is megrémisztett.

- Nem-nem. Nem kell megijedned, TaeMin-ah. Jól vagyok! – próbáltam mielőbb megnyugtatni, ami úgy látszott, sikerült is elég hamar.

- Akkor mi a baj? Mit szeretnél kérni? Miben lehetek a segítségedre, Kedvesem? – Újfent megdobbant a szívem.

- Értem tudnál jönni? - Halkan törtek fel belőlem a szavak, az arcom lassanként öltött egyre sötétebb paradicsomszínt.

- Mondd a címet, és máris ott vagyok! - Habozás nélkül vágta rá, még azt sem kérdezte, kivel volt találkozóm azon a kietlen helyen.

Miután eldünnyögtem TaeMinnek a címet, aki rögvest ki is nyomta a készüléket a szükséges információk megszerzése után, megint JongHyunnal néztem farkasszemet. Vigyorgott. Igazán önelégült vigyor terült el az arcán, ami fikarcnyit sem akart apadni. Szó nélkül megvárta, míg TaeMin befordul a távolban, aztán egy gyors ölelés után, el is futott az ellenkező irányba, ahol ő parkolt le a saját autójával. Már csak egyetlen dologban kellett bíznom: HyoRin belássa, hogy JongHyun az, akire igazán szüksége van.

- Itt is vagyok, HyoMin-ah! - A volán melletti ajtó könnyedén becsapódott, ahogy a félisten kiszállt a járműből, majd szívdöglesztő mosolyát rám villantva, megindult felém.

- T-Tae. Tae. TaeMin - pihegtem elcsukló hangon, ám mikor elém ért, és lassan közelített felém, a térdeim veszett remegésbe kezdtek, a szívverésem pedig majd' szétfeszítette a bordáimat.

* * * HyoJoo POV * * *

Hosszú és fékevesztett csókban egyesültünk, fullasztóvá lett minden körülöttünk, a testemet újra az az őrjítő vágy vette uralma alá, akárhányszor megcsókoltuk egymást. Finoman a hátamra fektetett, s fölém magasodva folytatta tovább az érzéki játékot. Elszakította száját az enyémtől, s nyakamat vette további ostrom alá. Felnyögtem, ahogy fogait bőrömbe vájta, ugyanekkor én a körmeimet véstem vállaiba. Szabadjára engedtem minden érzelmemet, amit KiBum váltott ki belőlem.

Puha és forró ujjbegyei pizsamám alá tévedtek, érzékein megkarmolászva a bőrömet egy-egy ponton, belőlem pedig újabb és újabb mély sóhajt csalt ki a mozdulataival. Végképp átszakította bennem a gátat, feljebb húztam a lábaimat és keskeny dereka köré fontam őket. A csókba nyögött. Mélyről jövően, szenvedéllyel telve eresztette ki a hangját, a maradék józan eszemet is elvéve ezzel.

- Jagiya – zihálta számba, mire csak egy hümmögéssel tudtam reagálni. – Jagi – szuszogta ismét.

- Igen? – lihegtem ajkai közé, önkéntelenül haraptam meg alsó ajkát és szorítottam is rá egy pillanatra.

- Jagi, ezt. Ezt. Be. Kell. Fejeznünk – nyögdécselte egyesével, minden erejére szüksége volt, hogy megálljt parancsoljon magának.

- KiBum – nyüszítettem fel, ahogy én is igyekeztem uralni a saját testemet.

- Meg akarom várni veled a tökéletes pillanatot.

Ezzel újfent ajkaimra hajolt, vadul és egyben követelőzően tapasztotta össze száját az enyémmel, a végsőkig hevítve minden porcikámat. Égtem, s még jobban égni akartam KiBum karjai közt. Szorosabban összekulcsoltam a lábaimat csípője körül, karjaimat nyaka köré fontam és lehúztam magamhoz. Akaratosan toltam át nyelvem szájába, hogy vörös izmával vívjak további csatát, amit készséggel el is fogadott, mikor megérezte ujjaimat tincsei közé siklani.

- Jagiya – szuszogta kisvártatva, jobb kezét hívta segítségül, hogy megszakíthassa felhevült csókunkat. – Kérlek, Jagi.

- Oké – vettem egy mély levegőt, majd kifújva azt, beharaptam alsó ajkamat, úgy néztem fel KiBumra.

Mellkasa még mindig hevesen emelkedett és süllyedt, szaporán szedte a levegőt, macskás szempárja ködössé vált korábbi párbajunktól, kissé duzzadt ajkain édes mosoly pihent meg. Magával ragadt a saját gyönyörködésem, amiből bársonyos tenyerek rángattak ki, mikor arcomra simította kezeit. Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, tekintetünk a végsőkig süllyedt.

- Mindennél jobban szeretlek, Jagiya, és azt akarom, hogy veled minden pillanat tökéletes legyen.

- Mindig az, KiBum – pironkodtam.

- Akkor meg kell értened, hogy miért próbálom elhúzni ezt a dolgot kettőnk között.

- Rajta vagyok – sütöttem le szemeimet szégyenkezőn, de két ujját államra téve megemelte a fejemet, hogy tekinteteink újra egymásra leljenek.

- Tisztellek és becsüllek, Park HyoJoo, és ha kell, a végtelenségig várok rád, hogy valóban felkészülj mindenre.

S ebben a pillanatban süvített végig a gondolat a fejemben: KiBum tiszta szívvel, őszintén szeret. Komolyan gondolta a lánykérést is, és azt is, hogy velem akarja leélni az életét. Így az a legkevesebb, hogy tiszteletben tartom a döntéseit, és csak akkor egyezem bele, mikor tényleg mindketten ugyanazt akarjuk. Ahogy elmerengtem a szavain, rájöttem, hogy csak a vágy vette el az eszemet, voltaképp cseppet sem voltam felkészülve, hogy itt és most az övé legyek.

- Ugye nem fogod meggondolni magad? – bukott ki belőlem a kérdés, ami láthatóan döbbentette meg KiBumot.

- Meggondolni? Magam? Miben? Ezt hogy’ érted, Jagiya? – pillázott rám aprókat.

- Ezzel a nősülési mizériával, vagy mivel. Ugye nem csak vicceltél az előbb? – megremegett a hangom.

- Soha nem tennék ilyet, és soha nem is fogok egy ilyen komoly dologból viccet űzni. Belőled.

Minden szavából a határozottság és a megfontoltság áradt. Oly’ mértékben nyugtatott meg vallomása, ahogy síró gyermeket az édesanyja ölelése. Picit felnyomta magát, majd gyengédséggel telve csókolt meg ismét. Csupán néhány másodpercre mélyült el a negédes mámor, majd egyszerre húzódtunk el a másik arcától. Fellökte magát, aztán egy könnyed mozdulattal legördült testemről és az ágy szélére ült.

- Most már tényleg mennem kell, HyoJoo-yah – vakarta meg nevetve a tarkóját. – A szüleimnek még annyit sem mondtam, hogy eljövök, GwiBoon meg biztos halálra rémült, ahogy elrohantam mellette a nappaliban.

- Oh, értem. Persze! Menj csak! – végignéztem KiBumon, a köntöse gyűrötten simult hátára, tincsei ziláltan meredtek az égnek.

Valóban. Még reggel van. Pontosabban szólva, már délelőtt, de olyannyira elbeszéltük az időt, hogy észre sem vettük, ahogy az elrepült felettünk. Kijjebb másztam az ágyból, egészen KiBumig fészkeltem magam, majd az ölében pihenő kezeire simítottam a jobb tenyeremet. Az ujjaira szorítottam, édesen mosolyogva fordult hozzám.

- Kikísérlek - szólaltam meg halkan.

- El is várom! - kacagott fel, majd nyomott egy gyors puszit az orromra és felpattant az ágyról.

Én is felugrottam a matracról, majd tenyereimet lapockáira simítva indultunk ki a szobából. Apránként pakoltuk a lábainkat egymás után, a lépcsőn a szokottnál is óvatosabban bukdácsoltunk le, aztán a bejárati ajtóhoz érve szembe fordult velem megint. Egy utolsó hosszú csókban egyesültünk, majd kilopódzott a házból. Körbeforgattam a fejemet a kicsiny előtérben, ahol egyik nővérem lábbelijét sem találtam. Egy könnyed vállrántás után visszacsoszogtam a hálómba, majd nagy nehezen rávettem magam, hogy végre átöltözzek és nekiinduljak a napnak. De hová lettek Minék?