25. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, tanácstalanul támaszkodtam a falnak, a lábaim remegtek, a könnyeim pedig lassanként útnak indultak az arcomon. Remegve nyúltam a telefonomért, hogy hosszú idő óta először, segítséget kérjek valakitől. Nem tudtam, mégis kihez fordulhatnék bánatomban, így a gyorshívóra nyomva tárcsáztam.

- Szia!

- Gyere értem – pihegtem elkeseredetten.

- Hol vagy? – Megrémült a hangja, ahogy visszakérdezett.

- Nem tudom. – A karomból elfogyott a maradék erőm, a combom mellé zuhant a kezem a telefonommal együtt.

- HyoRin~?! – Félig ájult állapotban még hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, de nem tudtam reagálni.

A térdeimre zuhantam, és megszűnt minden kapcsolatom a külvilággal. Elsötétült előttem minden. Nem tudom, meddig feküdhettem kiütve, csak egy kellemes illatot éreztem meg egyszer. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de erőtlennek éreztem minden porcikámat, csak foszlányosan láttam magam előtt a segítőmet, de még arra sem voltam képes eleinte, hogy megszólaljak.

Egy erős kar fonódott a derekamra, majd magabiztosan a testemre szorított és egy lendülettel felkapott a földről. Másik karját is körém fonta és a karjaiban tartva sétált tovább velem. Erőtlenül kapaszkodtam meg a nyakában, a parfümjéből nagyot szippantottam, a tüdőm megtelt a fűszeres-narancsos aromával. Az orromat ösztönösen fúrtam nyakszirtjébe és még egyszer belélegeztem az illatot.

- Úgy látom, már jobban vagy picit – mosolyogta a fülembe, aztán valami puhán, ám kissé szűkös helyen landoltam.

- Hm? – dünnyögtem még mindig kábultan.

- Cssh. Pihenj. Hazaviszlek. – Megpuszilta a homlokomat, aztán egy kicsit kemény és feszes anyagot húzott át a mellkasom előtt, én pedig el is szenderültem a finom ringatózásnak köszönhetően.

Elképzelni sem tudom, mennyi ideig nem voltam magamnál, de amikor már nagyon kapart a torkom, végre magamhoz tértem. Egy ismeretlen helyen ébredtem fel. Vagyis kezdetben nagyon ismeretlen volt, de ahogy kitisztult a látásom, úgy változott meg körülöttem a környezetem is. Régen jártam már ebben a lakásban, de épp olyan barátságos volt, mikor utoljára a jelen falak között találtam magam.

- Szia, Rinnie-yah – simított el egy hajtincset az arcomból, mikor tekintetünk találkozott.

- Hah? – pilláztam nagyokat az előttem guggoló srácra.

- Örülök, hogy magadhoz tértél. Már kezdtem kicsit aggódni. – Még egyszer végigvezette ujjait arcélemen, majd vállamon állapodott meg meleg tenyerével.

- Hogy’ kerülök ide? – Lassan felegyenesedtem, de hirtelen visszahanyatlottam a kanapéra, ahogy megszédültem. – Egyáltalán miért hoztál a lakásodra?

- HyoRin – elmosolyodott és közelebb araszolt hozzám.

- Mit akarsz tőlem? – Egy pillanatra összerezzentem, hirtelen eszembe jutott, amit TaekWoon tett, és egész testemben remegni kezdtem.

- Nyugodj meg, HyoRin! – Újabb lépést tett felém, mire felpattantam a pamlagról és szédelegve elindultam a bejárati ajtó felé. – HyoRin! – kiáltott utánam, hátranéztem, s reméltem, hogy nem jön utánam. – HyoRin, várj már!

- Hagyj békén! – zokogtam fel, majd félfordulatot véve egy váratlanul elém került mellkasba ütköztem, de mielőtt a földön landoltam volna, két kar akadályozott meg benne.

- Mit műveltél vele, Hyunnie? – nevetett fel visszafogottan az állítólagos megmentőm, felé kaptam a fejemet.

- Csak hazahoztam, mert nagyon ramaty állapotban hívott fel. – Lassanként hozzánk ballagott, aztán a még mindig karjaiban szorongató fiatal férfire nézett. – ChanYeol, ő itt egy nagyon kedves barátnőm, Park HyoRin.

- Áh, szóval ő az a lány. – Kíváncsi szemmel végigmért, majd megint farkasszemet néztek.

- BaekHyun? Mi ez az egész? – pillantottam a hátam mögé.

- HyoRin, bemutatom neked a lakótársamat. – Ránéztem. – Park ChanYeol, aki már sokat hallott rólad.

Teljesen összezavarodtam. Végképp elveszítettem a fonalat. Tényleg képes voltam felhívni az egykori futó kapcsolatomat, aki elhozott magához, és most meg belebotlok a lakótársába? Komolyan? Mi történik körülöttem? Egyáltalán Byun BaekHyun miért ilyen kedves velem? Hiszen épp úgy bántam vele, mint a többi hímneművel az életemben? Miért?

* * * HyoMin POV * * *

- Szerinted HyoRinnek még mindig erre lenne szüksége? – csúsztatta zsebre a kezeit és úgy várta a válaszomat.

- Ahogy ismerem a nővéremet, nem ártatlanabb egy nyolcéves kislánynál, aki törődésre vágyik. – JongHyun parányit biccentett az észrevételemet hallva. – Akkor? Segítesz megszelídíteni HyoRint? – Oldalra döntöttem a fejemet és türelmetlenül vártam JongHyun válaszát.

Azonban ennek a sármőrnek cseppet sem volt sietős a dolga. Nézett maga elé, aztán a cipőjének orrát vizslatta, majd hátat fordítva nekem, visszaballagott a zongorához. Mélyet fújtatva zuhant a kissé rozoga padra, majd mindkét kezét a billentyűkre simította. Azt hittem, hogy megint játszani fog rajta, de csak pihentette az ujjait a fekete-fehér hangszeren. Egyre jobban feszélyezett, hogy nem akar reagálni az utolsó kérdésemre, így tüntetőleg megköszörültem a torkomat, mire rám sandított kérdőn.

- Igen? – dünnyögte az orra alatt értetlenül.

- Te most szórakozol velem, JongHyun?! – Legszívesebben a torkának ugrottam volna idegességemben, mintha az elmúlt pár percben egy farönknek magyaráztam volna, olyannyira tette a tudatlant.

- Nem. De most mit vársz tőlem, HyoMin? – Leengedte a karjait, mindkét tenyerét a combjaira csúsztatta. – Mit akarsz? Mit tegyek? – Rám nézett, kétségbeesett és kissé tanácstalan tekintettel találtam magam szemben.

- Nem tudom – sóhajtottam. – De valamit muszáj kitalálnunk HyoRin érdekében. JongHyun, rajtad kívül senkire nem számíthatok.

- Te tényleg azt hiszed, hogy én vagyok a megoldás a nővéred gondjára? – Felém fordult, ujjait összekulcsolta a térdein, őszinte és kíváncsi szempárral meredt rám.

Gondolkodás nélkül JongHyunhoz ballagtam, majd elé érve leguggoltam, tenyereimet puha és melegséget árasztó kézfejeire tettem. Soha nem néztem igazán JongHyun szemébe, mostanáig. Annyi érzés cikázott lélektükreiben, mint még senki másnak. Megszámlálhatatlan érzelem bújt meg a sötétbarna szempárban, s mégis a legőszintébben a megnyugvás csillogott íriszein. Újra és újra elmerültem a pillantásában, s mindannyiszor megláttam benne HyoRin arcát. Furcsán hangzik, hiszen ikrek vagyunk, de én mégsem magamat láttam JongHyun tekintetében. Én voltam, de mégsem.

- Ha nem lennék teljesen biztos a dolgomban, akkor most nem lennék itt. Akkor hagynám, hogy HyoRin újra és újra elkövesse ugyanazt a hibát.

- Szerinted hallgatna rám a nővéred? – kérdezte elgondolkodóan.

- Nem azt akarom, hogy tanácsokat adj a nővéremnek. – Ettől a mondattól az egyébként sem elhanyagolható méretű szembogarai kistányérméretre váltottak, szabályosan a földön koppant az álla.

- Hah? – bukott ki belőle döbbenten, ennyit tudott reagálni, nem többet.

- Félre értettél, JongHyun. – Egyetlen biztató mosoly után folytattam tovább. – Azt szeretném, ha úgy lennél HyoRin mellett, mint egy igazi társ. A szerelmeként, akire a szíve mélyén vágyik. Olyan valaki légy neki, akiről minden kislány álmodozik. Az légy, aki senki más nem tud lenni HyoRin életében. Ne csak egy futó kaland legyél, hanem a kikötő. Egy menedék, ahol nyugalomra lel, és ahol boldogságra talál.

JongHyun nem szólt semmit a hosszú monológom után. Csak bámult rám, de nem úgy, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Tökéletesen eljutott a tudatáig, minden egyes gondolatot hibátlanul felfogott, és nem kérdezett vissza a végén. A szemkontaktust egyetlen lélegzetvételnyi időre sem szakította meg, ugyanúgy nézett rám egész idő alatt.

- JongHyun? – suttogtam kisvártatva, egy másodpercre megrémültem, hogy szoborrá dermedt, olyan sokáig jártattam a számat. – Itt vagy még?

- Igen – szólalt meg alig hallhatóan.

- És most mi a véleményed? Hajlandó vagy segíteni nekem?

- Mi lesz az én hasznom? – Majdnem a fenekemre estem az újabb kérdéstől, azt hittem, hogy csak a fülem cseng, de JongHyun valóban feltette ezt a balga mondatot.

- Hah? Hasznod? Milyen hasznod? Miért kell egyáltalán, hogy hasznod legyen a dologból? – hebegtem zavarodottan.

- Mindketten tudjuk, hogy a nővéred nem egy könnyű eset – jegyezte meg.

- Ahogyan azt is mindketten tudjuk, hogy mindig is jobban kedvelted őt egy egyszerű hugicánál. – Ezúttal én voltam az, aki mélyebb döbbenetbe taszítottam bátyámként kedvelt barátunkat.

* * * HyoJoo POV * * *

- Rendben. Egyetlen dologban te dönthetsz, HyoJoo-yah. – A korábbi vidámsága szertefoszlott, komoly és határozott férfivel találtam magam szemben.

- Miben? – kérdeztem némi félelemmel telve.

- Leszel a feleségem, Park HyoJoo? Megtisztelnél a keggyel, hogy boldoggá tegyelek?

A torkomon akadt minden további gondolatom, de olyannyira, hogy megint egy fuldoklási roham jött rám, ami kísértetiesen hasonlított a múltkorihoz, amikor KiBum megkért, hogy legyek a barátnője. Ismét veszett köhögésbe kezdtem, mintha valaki nyelőcsövön ragadt volna és addig szorongatná a torkomat, míg az utolsó szusz is elszáll belőlem. Persze ezzel az újabb reakcióval csak még inkább megrémisztettem a mellettem ülő szerelmemet, aki ijedtében azt se tudta hirtelen, hova kapjon. Aggódva járatta macskás szempárját az én homályos lélektükreimben, miközben folyton a nevemet mantrázta.

- HyoJoo-yah? Mit tegyek?! HyoJoo-yah?! Jagiya! Kérlek! – Mindkét kezével a vállaimra szorított és remegve nézett rám.

- Jól. Khm. Jól vagyok – köhögtem fel apránként. – Ne aggódj – krákogtam még picit erőtlenül.

- Egész biztos? Tényleg jól vagy? Hívjak orvost? Vagy inkább a nővéreidet? Mit csináljak, HyoJoo-yah? – zihálta könnyeivel küszködve.

- Mi lenne. Khm. Ha megnyugodnál? – pihegtem még mindig elfojtott hangon.

- Hah? Hogyan? – értetlenkedett balgán.

- Nyugodj meg. Az szeretném.

- Jól van. – Visszahuppant mellém, majd azon nyomban karjaiba vont. – Megnyugodtam, Jagiya. Ha tényleg jobban vagy, akkor én is megnyugodtam – simított végig újra és újra a felkaromon, némileg hozzáérve a hátamhoz is.

- Jól vagyok – motyogtam mellkasába bújt arccal.

- Akkor? Mi a válaszod? – súgta halkan a fülembe, beleremegtem forró leheletébe.

- Mi. Mire? – dadogtam zavarodottságomban.

- Arra, amit kérdeztem. – Nem feleltem, úgy csináltam, mintha halványlila gőzöm sem lenne a korábban történtekről. – HyoJoo-yah? – fogott határozottabban a vállamra.

- Öhm. Mit. Mit is. Mit is kérdeztél? – Képtelen voltam KiBum szemébe nézni, így csak lehajtott fejjel mustráltam a lábait, amiken a pizsama is kihívóan és szexisen feszült.

- Leszel a feleségem, HyoJoo-yah? – Csendesen, már-már csak formálva a szavakat ismételte meg a fuldoklásom előtti kérdését. – Hozzám jössz?

- KiBum – pihegtem elhalón.

- Igen? – Hüvelyk- és mutató ujja közé fogta az államat és szelíd erőszakossággal felemelte nehézkes kobakomat, a tekintetünk összekapcsolódott. – Tudom, hogy korainak hat – kezdett bele mélyen a szemembe nézve. – Meglehetősen is. Ahogyan tudom azt is, hogy jóval idősebb vagyok nálad, HyoJoo, és persze neked még itt van az egyetem. De szeretném biztosan tudni, hogy mindig, életem végéig mellettem maradsz. Semmi másra, senki másra nem vágyom, csakis rád. Egyedül rád. A te oldaladon elaludni és melletted felébredni.

- Szeretlek.

Ennyit tudtam felelni KiBum meseszép lánykérésére. Se többet, se kevesebbet, de a felragyogó szempárjából úgy éreztem, nem is kell többet mondanom. Éppen azt feleltem, amit KiBum hallani szeretett volna. Igazán. Lágy, édes mosoly kúszott imádnivaló ajkaira, szemében összegyűltek boldogságának köszönhető könnyei, majd óvatosan felemelve jobb kezét is, arcomra simította bársonyos tenyereit. Beleremegtem az érintésébe, annak ellenére, hogy nem először ért hozzám.

Homlokával megtámasztotta az én homlokomat, orrával játékosan megpiszkálta az én orromat, majd érzéki óvatossággal simította száját az enyémre. Parányi sóhaj szökött ki ajkaim között, ahogy megéreztem a forróságát, a szívem heves dübörgésbe kezdett a bordáim között, már-már beleszédültem ebbe a gyengédségbe. Habozás nélkül viszonoztam a közeledését és tapadtam még jobban kívánatos ajakpárjára.

- Hozzám jössz feleségül? – szuszogta ajkaink közé, mikor egyetlen lélegzetvételnyire elszakadtunk egymástól, aztán már újra heves csatába kezdtünk.

- Igen. Hozzád megyek – ziháltam ismételt elválásunkkor, majd mindkét karommal megkapaszkodtam a nyakában.

Hosszú és fékevesztett csókban egyesültünk, fullasztóvá lett minden körülöttünk, a testemet újra az az őrjítő vágy vette uralma alá, akárhányszor megcsókoltuk egymást. Finoman a hátamra fektetett, s fölém magasodva folytatta tovább az érzéki játékot. Elszakította száját az enyémtől, s nyakamat vette további ostrom alá. Felnyögtem, ahogy fogait bőrömbe vájta, ugyanekkor én a körmeimet véstem vállaiba. Szabadjára engedtem minden érzelmemet, amit KiBum váltott ki belőlem.