24. fejezet [18+]

* * * HyoRin POV * * *

- Akarlak! Most! – Ezzel már nyomta is ki a vonalat, esélyem nem volt még köszönni sem, s a következő lélegzetemkor egy erős kar fonódott a derekamra, majd vonszolt is kifelé a bevásárlóközpontból.

- T-TaekWoon?! – hebegtem teljes zavarban úszva.

Csak a fejemet tudtam kapkodni a döbbenettől, viszont TaekWoon egyre feszesebben szorított magához, és egyre inkább éreztem azt, hogy fikarcnyit sem akar tágítani az elképzelésétől. Fújtatott veszettül, majd egy váratlan pillanatban a bal fülcimpámba harapott. Felsikantottam az érzéstől, mire TaekWoon elégedetten felkuncogott, aztán fordított egyet rajtam és a számra tapadt. Vadul és követelőzően csókolt, majdnem megfulladtam ajkaitól és hevességétől.

A következő másodpercben már csak arra lettem figyelmes, hogy a hátam valami hűvös felülethez préselődik minduntalan, a gerincem egy pontján erősödő fájdalom lesz úrrá, a szoknyám pedig felfelé csúszik, a fehérneműmmel ellentétben. Észre sem vettem, hogy a bokáimon landol a holmim, a felsőm kissé kinyújtva lóg rajtam.

TaekWoon elszakadt a számtól és nyakamat vette ostrom alá, cseppet sem vágytam erre a vadságra, hiába is szerettem volna menekülni vagy megállítani a partneremet, esélyem sem volt rá. Jobbnak láttam megadni magam az oroszlánnak és sodródni az árral. Megkapaszkodtam a nyakában és feljebb emeltem a bal lábamat. Ebben a másodpercben éreztem meg érzékeny pontomnál TaekWoon duzzadó férfiasságát, s egy sóhajommal később bármiféle előkészítés nélkül belém hatolt. Újabb sikoly szakadt fel belőlem, amit TaekWoon inkább vélt beleegyezésnek, mintsem ellenkezésnek. Megragadta a csuklóimat, felemelte a karjaimat és a felületnek tapasztotta.

- Kellesz, HyoRin! – zihálta a nyakamba hajolva. – Kellesz. Akarlak. Nagyon akarlak, HyoRin! – Még egy mélyebbet lökött felém, amire megint csak sikoltozással tudtam reagálni.

- TaekWoon – nyögtem fel erőtlenül, összeszorított szemekkel és fogakkal tűrtem, hogy TaekWoon elérje a célját.

Rimánkodtam, hogy mielőbb véget érjen az aktus, ami köztünk zajlott, és utána hazamehessek forró fürdőt venni. Mocskosnak és kihasználtnak éreztem magam, a testem újra és újra a hideg falnak lökődött, a hajamat összekócolta, ahogy tépte megállás nélkül, a nyakamat pedig egyre több és több harapással tarkította. A kezeim továbbra is béklyóba szorítva lógtak a fejem mellett. Fájt. Küszködtem, de nem hagyott menekülési lehetőséget.

Egy artikuláltan nyögéssel hozta tudatomra, hogy beteljesült minden akarata, és mintha csak egy rongybaba lennék, kihúzta belőlem még mindig lüktető tagját, nyomott egy mély csókot a számra és elengedte a karjaimat. Megpróbáltam lenyelni a könnyeimet, mielőtt TaekWoon rám nézne, nem akartam, hogy lássa, cseppet sem vágytam az ominózus esetre. Nehézkesen ugyan, de összeszedtem magam.

- Most már mehetsz vissza a butikjaidhoz – lihegte elégedetten, majd felrázta kissé zilált tincseit és könnyűszerrel felöltözött.

- Ennyi? – pihegtem összetörve belsőleg.

- Mennem kell – megpuszilta az arcomat és hátat fordított nekem.

Magamra hagyott minden szó nélkül, még egy búcsúszót sem volt hajlandó kinyögni a történtek után. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történik körülöttem, tanácstalanul támaszkodtam a falnak, a lábaim remegtek, a könnyeim pedig lassanként útnak indultak az arcomon. Remegve nyúltam a telefonomért, hogy hosszú idő óta először, segítséget kérjek valakitől. Nem tudtam, mégis kihez fordulhatnék bánatomban, így a gyorshívóra nyomva tárcsáztam.

- Szia!

- Gyere értem – pihegtem elkeseredetten.

- Hol vagy? – Megrémült a hangja, ahogy visszakérdezett.

- Nem tudom. – A karomból elfogyott a maradék erőm, a combom mellé zuhant a kezem a telefonommal együtt.

- HyoRin~?! – Félig ájult állapotban még hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, de nem tudtam reagálni. A térdeimre zuhantam.

* * * HyoMin POV * * *

- Muszáj összejönnöd HyoRinnel! – bukott ki belőlem gondolkodás nélkül.

JongHyun kis híján lefordult a padról, ahogy meghallotta az ötletemet, majd éktelen röhögésbe kezdett. Engem viszont cseppet sem mosolyogtatott el JongHyun reakciója, épp ellenkezőleg. Azt hittem, menten felpofozom, és addig ugrálok az ujjain, míg el nem fogadja a tényeket: Meg kell szelídítenie a nővéremet! Nagyjából két szívdobbanásig néztem a röhögő beszélgetőtársamat, majd felpattantam a földről és JongHyunhoz lépdeltem. Magabiztosan és ellenkezést nem tűrően pakoltam a lábaimat egymás után. Elé érve megragadtam pólójának nyakrészét és egy erősebb rántással kényszerítettem arra, hogy abbahagyja a nevetést és rám figyeljen.

- Befejezted? – fújtattam dúvadként.

- Te sem gondoltad komolyan, ugye, HyoMin? – nézett fel rám kissé könnyes szemekkel, mely könnyek ezúttal a szertelen vigyorgásnak köszönhetőek, szeme sarkában lévőket törölgetve.

- Ami azt illeti, meglehetősen komolyan gondoltam, amit mondtam, JongHyun – szorítottam még erősebben az anyagra, mire lenézett a kezemre, majd megint rám emelte mélybarna tekintetét.

- Sajnálom, de nem segíthetek – sóhajtott fel elégedetlenül, s még mielőtt újabb fenyegetéssel álltam volna elő, megragadta a csuklómat, könnyűszerrel lefejtette ujjaimat a ruhájáról és fölém magasodott. – Egyetlen porcikám sem vágyik HyoRin társaságára – jelentette ki magabiztosan. – Talán ha még az a régi lány lenne, akit egykoron megismertem, akkor beleegyeznék a kérésedbe. De megváltozott. – Suttogta egy lélegzettel később.

- JongHyun – szuszogtam lemondóan.

- Tényleg nagyon sajnálom, HyoMin, de Rin nem az a lány, aki régen volt. Ezt a nőt én nem ismerem és nem is akarom jobban megismerni.

- De talán a te segítségeddel újra a régi HyoRin lehetne, JongHyun – kérleltem elcsukló hangon.

- Nem leszek strigula és játékszer többé senki életében sem. SeKyung volt az utolsó, akinek hagytam, hogy átgázoljon rajtam. – Szemei elhomályosultak, s ezúttal pontosan tükrözték fájdalmát, a tekintetünk találkozott.

- JongHyun? – pislogtam rá értetlenül.

- Mikor összejöttem SeKyunggal, megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a lány, akit szeretek, boldog legyen mellettem. De SeKyungnak ez nem volt elég. Neki nem volt elég, hogy mellette voltam és alkalmanként megleptem valamivel. Talán másként kellett volna bánnom vele, az is lehet, hogy ott voltam unalmas, ahol a legizgalmasabbnak kellett volna lennem – jegyezte meg kényszeredett mosollyal az arcán, én a fülem tövéig vörösödtem a hallottaktól.

- Úgy. Khm. Úgy érted, hogy nem? Nem ment? – kérdeztem bátortalanul.

- Túl sokszor nem fordult elő az eset, hiába voltunk együtt több, mint egy évig. De lehet, ott sem voltam elég neki – zavarát ő is egy mosoly mögé rejtette, nem bírtam megállni, hogy ne faggassam tovább.

- Akkor nem is történt soha semmi köztetek?

- Miért ne történt volna? – nevetett fel keserűen.

- Hát. Azt mondtad, hogy nem~

- Nem. Csak azt mondtam, hogy lehet, nem voltam neki elég izgalmas ott, ahol annak kellett volna lennem.

- Ezzel mire akarsz célozni? – döntöttem oldalra a fejemet, valahogy nem ment, hogy megfejtsem a virágnyelvet.

- Arra, hogy túl gyengéd voltam SeKyunghoz és úgy kezeltem, mint egy porcelánbabát.

- Talán mert azt hozta ki belőled, JongHyun. Lehet, más egészen másmilyen ént hozna ki belőled – mosolyogtam biztatóan. – Nem gondolod?

- Mióta is vagy ilyen profi ebben a dologban? – kacérkodott játékosan, újra elvörösödtem.

- Nem vagyok! – vágtam vissza sietve, még jobban elvigyorodott. – Csak gondolom. HyoRinnek se mindig ugyanolyan mindenkivel. Legalábbis azt láttam éjjelenként, mikor hazaosont az éjszaka közepén.

- Miért? Milyen lenne HyoRinnel másoknak? – Tekintetében felcsillant a kíváncsiság sugara, éreztem, hogy ezzel talán megfoghatom JongHyunt és beleegyezik a dologba.

- Hm. Néha meglehetősen mosolygós volt másnap, néha viszont rosszabb volt egy morgós öregasszonynál is. De valahányszor visszaemlékszem, milyen volt a kapcsolata HyunSeunggal, azt látom magam előtt, hogy HyoRin a gyengédségre vágyik, ami szépen apránként változik érzékien vaddá. Akárhányszor csókolták meg egymást búcsúzásként, annyiszor láttam ezt. Először bátortalan, aztán lágy és megértő, végül szenvedélyes és vad csókot váltottak. Mindezt egyetlen alkalomba sűrítve, alig másfél perc alatt.

- Szerinted HyoRinnek még mindig erre lenne szüksége? – csúsztatta zsebre a kezeit és úgy várta a válaszomat.

- Ahogy ismerem a nővéremet, nem ártatlanabb egy nyolcéves kislánynál, aki törődésre vágyik. – JongHyun parányit biccentett az észrevételemet hallva. – Akkor? Segítesz megszelídíteni HyoRint?

* * * HyoJoo POV * * *

- Akkor ugye nem szakítunk? – némi kétség ütötte fel a fejét, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Nem. Szeretlek, KiBum – hajoltam közelebb hozzá, hogy csókkal pecsételjem meg szavaimat.

- Szeretlek, Park HyoJoo – súgta ajkaimra hajolva, majd erősebben átfonta karjait a derekamon és még közelebb húzott magához.

Mindig forró ajka rálelt az én reszkető ajakpáromra, s kérlelőn hívta egy őszinte csókba, amibe boldogan mentem bele. Megkapaszkodtam a nyakába és mellkasomat az övéhez feszítettem. Szívverése lassú és nyugodt volt, szinte alig lehetett érezni a lüktetést bordái között, ellentétben az enyémmel. Még mindig olyan hevesen vert, mintha először érezném magamhoz ilyen közel KiBumot, mintha minden most történne meg velem először. Tetszett ez az érzés és reméltem, hogy ez az egy dolog soha nem fog változni kettőnkkel kapcsolatban.

- Lassan ideje lenne hazamennem átöltözni – mosolyogta a csókba, majd egy vágykeltő ajakharapás után elszakadt a számtól és mélyen a szemembe nézett. – Ugye több ilyen nem lesz? – simította tenyereit az arcomra.

- Nem – feleltem pihegve.

- Akkor jó. Nem szeretnék még egyszer aggódni, hogy elveszíthetlek a nővéred miatt.

- Jó – dünnyögtem lesütött szemekkel, tudom, hogy mélységesen megbántottam. – Ne haragudj, KiBum.

- Nem haragszom, és nem ezért mondtam – nyomott egy puszit a homlokomra és szelíd erőszakossággal késztetett újra a szemkontaktusra. – Csak tényleg nem szeretnék még egy ilyen beszélgetést kettőnk között. Akkor már inkább a gyerekek legyen a téma, jó?

Ez volt az a pillanat, amikor torkomon akadt minden levegőm és veszett köhögésbe kezdtem KiBum tenyerei között. Megrémült a fuldoklásom láttán, ijedten kezdett valamiféle folyadék után kutatni, s meglelve az éjjeli szekrényen pihenő poharamat, a kezembe nyomta.

- Igyál egy kicsit, Jagiya – szólalt meg kicsit reszkető hangon, kezeit vállaimra tette és attól tartva, hogy hanyatt dőlök, tartotta meg testemet.

- Jól vagyok – krákogtam még kissé rekedtesen, ami nem túlzottan nyugtatta meg partneremet. – Mit mondtál az előbb? – próbáltam felidézni a történteket és reméltem, hogy csak a képzeletem űz velem ócska tréfát.

- Azt, hogy igyál egy kicsit.

- Nem előtte.

- Hogy inkább a gyerekek legyen téma közöttünk és ne a szakításunk.

Megint elfogott a fojtó érzés, mintha újra megragadta volna valami a nyelőcsövemet és addig szorította volna, míg szusz van bennem. A pupillám összeszűkült KiBum csillogó lélektükreit látva, amitől hirtelen vert le a víz. Ennyire komolyan gondolná a dolgot velünk? Mármint házasság meg gyerekek? Több is? Családot akar? Velem? Komolyan?

- Jagi? – szakított vissza mélyen szántó merengésemből, aprókat pislogtam, hogy mielőbb észhez térjek.

- I-Igen? – hebegtem zavarodottan.

- Jól érzed magad? – mélyítette a végsőkig a pillantását, a térdeim is beleremegtek ebbe a tekintetbe.

- Ühüm. Csak. Csak, hát. Meglepődtem – motyogtam pironkodva.

- Micsodán? – kuncogta halkan. – Amit mondtam? – bólintottam félszegen. – Olyan meglepő, hogy komolyan tervezek veled mindent? – Újfent fejbiccentéssel reagáltam. – Te nem gondolkodsz ilyen dolgokon?

- Nem igazán. De nem azért, mert nem szeretlek! – mentegetőztem sietve.

- Semmi baj. Elég, ha egyelőre én tervezek kettőnk helyett, te pedig figyelj a sulira, rendben? – Ismét egy homlokra adott puszival lettem gazdagabb, akaratlanul mosolyodtam el az érzéstől.

- De azért nekem is lehet beleszólásom a tervekbe, ugye? – vettem picit viccesebbre a figurát, aminek KiBum felettébb örült.

- Néha. Mondjuk, eldöntheted, hogy milyen színű legyen a lányunk szobájának színe. Vagy esetleg, hogy melyik plüssjátékot vegyük meg azok közül, amiket én kiválasztok első körben – vigyorgott gyermekien.

- Azért szeretnék fontosabbak döntéseket hozni.

- Rendben. Egyetlen dologban te dönthetsz, HyoJoo-yah – A korábbi vidámsága szertefoszlott, komoly és határozott férfivel találtam magamban szemben.

- Miben? – kérdeztem némi félelemmel telve.

- Leszel a feleségem, Park HyoJoo? Megtisztelnél a keggyel, hogy boldoggá tegyelek?