22. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Miután egyik húgom sem akarta velem tölteni a délelőttöt, visszarobogtam a hálómba, felkaptam a táskámat és a mobilomat, aztán egy kicsit kihívóbb sminkkel és öltözékkel már battyogtam is lefelé a lépcsőn. Nem volt kedvem magyarázkodni, és nem volt kedvem megosztani a lányokkal azt sem, hogy mégis milyen programom van a nap második felében. Egyedül akartam lenni. Egy kicsit kiengedni a fáradt gőzt és megfejteni a talányt, miszerint egy akaratos oroszlánnak szándékában állt birtokolni.

Eszem ágában sem volt tartozni senkihez sem. Főleg nem úgy, hogy ő rendelkezzen az időm nagy részével és állandó jelleggel megmondja, minként éljem a napjaimat és majd ő enged nekem szabadságot, amikor úgy van kedve. Felmarkoltam a kocsikulcsot és köszönés nélkül bevágtam a hátam mögött az ajtót. Persze kis híján fellöktem az éppen betoppanó KiBumot, aki egyben kérdőn és csodálkozva nézett végig rajtam. Fújtattam egy nagyot, aztán végleg a távozás mezejére léptem. Boldogítsa csak a húgomat, engem már nem érdekel. Mindenkinek szíve joga elcseszni a saját életét, én ebbe nem szólok bele.

Kicsit még puffogva ültem be a volán mögé, aztán már nyomtam is be a kulcsot a megfelelő helyre. A motor felbőgött, a gyomrom pedig hirtelen összeszorult. Fogalmam sem volt, miért, soha nem szoktam ideges lenni, ha nekem kell vezetni, ám most mégis picit frusztrált a dolog. Vállat rántottam, aztán nemes egyszerűséggel a gázpedálra léptem. A garázsból kihajtva még mindig nem tudtam, merre menjek, vagy egyáltalán hol töltsem a napot, végül a közeli bevásárló központ felé vettem az irányt.

Közel húsz perces keresgélés után sikerült parkoló helyet találnom, ami már a végére elég idegtépővé lett. Alig vártam, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, kellőképpen elzsibbadtak a hosszas vezetés alatt. Noha, a bevásárló központba hajtottam, de az út alatt nem sikerült kitalálnom, mégis mihez kezdjek magammal legalább négy órán keresztül. Annyi boltot nem tudok bejárni egymagam.

A fotocellás ajtón átlépve azonnal megcsapott a frissen sült krumpli illata, ami összekeveredett némi édes fánkkal és kávé aromával. Émelyítő és kissé étvágygerjesztő is egyben. Elindultam a közelebbi kávézópulthoz, és már a táskámban kotorásztam a pénztárcám után, hogy ne húzzam azzal az időt, miután kikértem egy adag forró koffeint. Pechemre belegyalogoltam egy szélesebb hátba, ami váratlanul termett előttem. Így jár az, aki nem néz fel menet közben és csak megy előre.

- Bocsánat, véletlen volt – feleltem könnyedén, s bíztam is benne, hogy ennyivel le is tudtuk a dolgot.

- Semmi baj – fordult felém az idegen, azonban egy ismerős hangtónusra figyeltem fel. – HyoRin? Park HyoRin? – szólított nevemen, mire felemeltem a fejemet és az ismerős idegenre néztem. – Micsoda kellemes meglepetés! – mosolyodott el, mikor összeakadt pillantásunk.

- Kellemes? – kérdeztem vissza kétséggel telve. – Kellemes lenne? – nyeltem egyet, ahogy végignéztem a fölém magasodó, kissé macskás szempár birtokosán.

- Ha a múlt miatt azt gondolnád, hogy nem az, akkor tévedsz – szélesedett a kezdeti görbülete, lassanként nyugodtam meg én is.

- Azért azt nem lehet mondani, hogy szépen váltunk el. Nem igaz? – biccentettem kicsit oldalra a fejemet.

- Azóta sem volt példa rá, hogy egy gyönyörteljes éjszaka után egyedül ébredjek fel az ágyamban, mert a lány szó nélkül lelépett mellőlem az éjszaka kellős közepén.

- Hm. Nem akartam zavarni – feleltem némi habozás után, bocsánatot nem volt kedvem kérni, így inkább jobbnak láttam rövidre zárni a témát.

- Rég volt már az a kis kaland.

- Talán igaz sem volt – mosolyodtam el végre én is.

- Azért annyira nem tűnt álomnak. A sóhajaid és a hangjaid semmiképp sem – súgta utolsó mondatát a fülembe, egy pillanatra összerezzentem a bizsergető érzéstől.

- Hagyjuk – tuszkoltam le egy újabb gombócot a torkomon.

- És mi járatban erre, HyoRin? – vezette végig alakom mélybarna íriszeit. – Talán még egy szívet szeretnél összetörni az enyém után? – kuncogta, de nem válaszoltam. – Áruld el, Park HyoRin, mégis hány pasit ejtettél át a palánkon utánam?

- Nem nyilatkozom! – Ezzel perdültem egyet és faképnél akartam hagyni faggatómat, mire megragadta bal csuklómat és megakadályozott a távozásban. – JaeBum?! – szólaltam meg félfordulatban.

- Ne sértődj meg, inkább igyál velem egy kávét. A régi idők emlékére – lazított a szorításán, kedvesen és mosolyogva várta a reakciómat.

- Ugye nem fordult meg semmi ostobaság a fejedben? – kérdeztem hidegen.

- Lehet, te még nem felejtettél el engem, viszont nekem sikerült túllépnem már azon az estén - még mindig csak vigyorgott, aztán folytatta –, de foglalt vagyok négy hónapja – emelte fel jobb kezét, amin parányi karikagyűrű csillant meg.

* * * HyoMin POV * * *

Nagyon ideges lettem a nővéremre, aki láthatóan nem akart visszatérni a korábbi életéhez, hiába is szerettük volna ezt HyoJoo-val. Egyre jobban bosszantott a viselkedése, amit már nagyon nem tudtam hova tenni. Szívem szerint felképeltem volna, hogy végre észhez térjen végre, de képtelen voltam megtenni. Túlságosan szerettem ahhoz a nővéremet, hogy ártsak neki, így csak magamat tudtam megállás nélkül ostorozni, amiért ilyen tehetetlen voltam. Kellett volna valami, amivel megfogom, de nem volt semmi a kezemben. Végső ötletként még az is felmerült bennem, hogy felkeresem Rin első barátját és a küszöbön, térden állva könyörgök neki, ha kell, hogy fogadja vissza a nővéremet és újra legyenek egy pár. Aztán ez a kis ihletszerű szertefoszlott, mikor meghallottam a bejárati ajtót bevágódni.

Mélyet sóhajtva dőltem el az ágyamon, tanácstalanul meredtem a plafonra. Muszáj volt valakit segítségül hívnom HyoRin ellen, mert nem mehetett tovább. Vagy ő, vagy mi, esetleg mindhárman rámegyünk erre az egész baromságra. Lépnünk kellett, ha máshogy nem, akkor erővel térítjük észhez a bolond nővéremet.

Előkotortam a telefonomat az ágy melletti kis szekrényről, majd a kapcsolatokat előhívva, pásztázni kezdtem a névjegyek között. Sürgősen kerítenem kellett valakit, akire a nővérem hallgatni tud, de az nem merül ki a legjobb barátnőjében. JongHee kevés volt már ehhez, hiszen azóta ezzel küzdött, mióta megtudta, hogy vége lett a kapcsolatuk HyunSeunggal. Egy neven megakadt a tekintetem, s éreztem valahol, hogy ő lesz a tökéletes megoldás a nővérem gondjára. Azonnal tárcsáztam a számát, és szinte köszönés nélkül szóltam bele, mikor felvette.

- Tudsz most beszélni? Van egy kis időd? Ugye nem zavarok? Nagyon fontos dologról lenne szó, ugye van most rám néhány perced? – záporoztattam a kérdéseket.

- HyoRin? – köszörülte meg a torkát. – Te vagy az?

- Nem, a húga vagyok. HyoMin.

- Áh, HyoMin! – emelkedett meg kicsit a tónus, de nem akartam sokáig húzni az időt, így szinte belé is fojtottam a tovább gondolatokat.

- Most ne beszélj felesleges dolgokról. Csak áruld el, hogy ráérsz-e! Nos?

- Mármint mikor érek rá?

- Most! Tudunk beszélni pár szót? – sürgettem.

- Most is azt tesszük, nem?

- Ne vagdalkozz a szavakkal! Felelj inkább egyértelműen! Tudsz most dumálni? Van egy kis időd?

- Mennyi az a „kis”? – gyanakvással telt meg a kérdése, tudtam, nem lehet tovább köntörfalazni. – Miről van szó?

- A nővéremről. HyoRinről.

- Szabad az egész napom. Átjössz vagy menjek én?

- Az túl feltűnő lenne, ha te jönnél át.

- Akkor jössz te?

- Azt meg nekem kéne kidumálnom itthon.

- Miért? Tán nem engednek át a húgomhoz vagy mi? – nevetett fel gyermekien.

- Ami azt illeti, nem szokásunk egymás barátnőihez átjárkálni csak úgy spontán. Szóval kellene~

- Valami semleges hely – fejezte be helyettem a mondatot.

- Igen. Tudsz egy csendes és eldugott zugot? – kíváncsiskodtam.

- Meglehet. Mikor szeretnél beszélni?

- Minél előbb! – vágtam rá sietve.

- Oké. Akkor legyél negyven perc múlva a Hoenamu-ro és a Sowol-ro sarkán.

- Itaewonban? Negyven perc múlva? – csodálkoztam vissza.

- Odaérsz ennyi idő alatt – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd ki is nyomta a telefont.

- Jah. Rakétával a hátsómban maximum. Tudod, te, hogy mibe kerül nekem emberi alakot öltenem reggel? – mormoltam a kijelzőt mustrálva, majd az órámra nézve rájöttem, hogy túl sok időm nincs ezen zsörtölődni.

Sietve kezdtem neki a készülődésnek, ha negyven perc alatt tényleg a találkahelyen akartam lenni. Alig kaptam magamra valami kényelmesebb felsőt meg egy nadrágot, sminket is jóformán épp, hogy felkentem az arcomra, már rohantam is át HyoJoo-hoz. Amit meggondolatlanul nem kellett volna megtennem. Éppen valami halaszthatatlan megbeszélnivalója volt KiBummal, bár a könnyes szemek láttán nem éppen lehetett pozitív az a mondanivaló. A húgom részéről semmiképp sem, de még KiBumnak sem volt éppen olyan arca, mint egy nyugodt tó víztükrének. Ha nem HyoRinről meg az oltári nagy gondjáról lett volna szó – no, meg a halaszthatatlan találkáról –, akkor biztos, hogy a húgommal maradok. Miért is nem lehet embereket klónozni?

* * * HyoJoo POV * * *

- Jagiya? – szorította meg tenyereivel felhúzott térdeimet, nem tudtam KiBum szemébe nézni. – Jagiya? Mi baj van? Mi történt? – faggatott megállás nélkül.

- K- Ki. Ki. Ki. Bum – motyogtam lesütött szemekkel.

- Itt vagyok, Jagiya – leült mellém és magához szorított, először éreztem, hogy fojtogató a közelsége, miközben mindennél jobban vágyom erre a törődésre. – Cssh. Nincs semmi baj, Jagiya. Most már itt vagyok – suttogta alig hallhatóan, miközben lassan ringatni kezdett a karjaiban.

- Valamit. Valamiről. Muszáj. KiBum. Besz. Beszélnünk. Beszélnünk. Kell – szipogtam lélegzetvisszafojtva.

- Hallgatlak. Miről van szó? Nekem bármit elmondhatsz, Jagi, csak kérlek, mondd! – szorított erősebben vállaimra, éreztem aggodalmát szavain át.

- Rólunk – dünnyögtem bal felkarjába temetett arccal. – Kettőnkről.

- Igen? Mi van velünk? Mit szeretnél mondani? – kíváncsiságra váltott aggodalma, de éreztem még némi félelmet a hangjában.

- Mi. Mi nem lehetünk. Nem lehetünk. Együtt – utolsó szavamkor a szívem összeszorult, ziháltam és vergődtem KiBum karjai között.

- Micsoda?

KiBum hangja elcsuklott, lazított az ölelésén és hátrébb kúszott az ágyon. Még mindig nem tudtam ránézni, s ez így is maradt volna, ha a kisebbik nővérem nem ront ránk. De mivel felemeltem a fejemet, így meglátta kisírt szemeimet, s érzékelhette azt is, hogy a leendő exbarátom sincs éppen jókedvében. Egy gyors bocsánatkérés után ugyanazzal a sietséggel el is tűnt, mint amivel meglepett minket. Újfent ketten maradtunk KiBummal. Egymásra siklott homályos tekintetünk.

- Mit. Mit mondtál az előbb? – kérdezett elhaló hangon.

- Szak. Szakítanunk. Kell – dünnyögtem.

- Nem. Miért? Miért akarsz véget vetni annak, ami el sem kezdődött? Talán megismertél valakit a koncerten? Erről van szó? Ezt akarod mondani? – felpattant mellőlem és araszolni kezdett a szoba ajtaja felé.

- Mi? Dehogy! Nincs senkim! Nem találkoztam senkivel! – védekeztem azonnal, amint eljutott a tudatomig a kérdése.

- Akkor mégis miért? Miért akarsz szakítani velem, hah? Hiszen most kezdtünk el csak járni! Mit csináltam rosszul? Talán nem töltöttem veled elég időt? Vagy túl sokat? Miért? – könnyes hangok törtek fel KiBumból, összeszorult a lelkem az arca láttán. – Miért, HyoJoo-yah? Miért?

- Nem miattad. Korántsem. Épp ellenkezőleg. Miattam. Miattam kell szakítanunk, KiBum. – Feltérdeltem az ágyon és a lassanként hátráló barátomhoz közeledtem.

- Miért? Egy okot mondj!

- A nővéreim. Amit hallok tőlük és ami körülöttük zajlik.

- Hah? – kikerekedett szemmel pislogott rám, kis híján az álla is a földön koppant.

- Úgy döntöttem, hogy vidékre költözöm és ott fejezem be a sulit. Ott nem kell elviselnem tovább a nővéreim viaskodását és végre nyugodtan élhetek. Az állatainkkal és a nagyszüleimmel.

- Nem – közölte tényként.

- Mi? Mit nem? KiBum, ez nem igen vagy nem kérdése. Én döntöttem így.

- Nem, HyoJoo.

- KiBum?

- Nem, Park HyoJoo. Nem engedlek el vidékre. Nem érdekelnek a nővéreid meg a nyűgjeik, engem csak te érdekelsz. Te és a te problémáid.

- KiBum – mormoltam értetlenül.

- Nem. Most ne szólj közbe, légy szíves! – emelte fel a kezeit és hallgatásra intett, biccentettem. – Park HyoJoo, amikor ez az egész elkezdődött közöttünk, tudtam, hogy nem lesz egyszerű veled vagy épp melletted az életem. De vállaltam. Mindent. Nem akartam, én mégis beléd szerettem, ki tudja, hogy mikor. Csak azt vettem észre magamon, hogy egyre többet faggatom a húgomat rólad, egyre többet figyellek a suliban és a sulin kívül. Azt, hogy nem akartam mást melletted tudni, csak magamat, esetenként maximum a húgomat. Azt tudtam, hogy ott akartam lenni melletted minden pillanatban, mikor egyedül kezdenéd érezni magad. Beléd szerettem és nélküled már nem tudom elképzelni egyetlen napomat sem.

- Ki~ - azonban ellenkezni már nem tudtam tovább.

KiBum visszasétált hozzám, megállt előttem, két percig némán néztük egymást, aztán két tenyere közé fogta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. A levegőm is bent akadt, a szívem pedig vad kalapálásba kezdett. Szeret... őszintén. Engem? Nem lehet. Vagy mégis? A szavai, amiket mondott. Szeret...és én is őt.