21. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

A koncertből szinte semmi nem maradt meg, egyedül TaekWoon hevessége és persze letaglózása. Bár azért még az a rész tökéletesen rémlik, amikor végre válthattunk pár szót a zenekar tagjaival, de több már nincs. Teljesen kiesett. Arra sem emlékszem pontosan, hogy milyen módon jutottam haza, vagy egyáltalán hogyan kerültem be a saját ágyamba. Mi történt...? Ennyire kivert mindent a fejemből egy akaratos Oroszlán?

HyoMin szűnni nem akaró simogatására és suttogására eszméltem fel kisvártatva, puha ujjai gyengéden cirógatták az arcomat és fésülték el a kócos tincseimet a homlokomról. Összeráncoltam a szemöldökömet és lassanként felemeltem fáradt szemhéjaimat. Homályosan láttam magam előtt a húgom alakját, aki velem ellentétben már kisimultan és üdén ücsörgött az ágyam szélén.

- Szép jó reggelt, Rin – nyomott egy puszit a homlokomra, majd még egyszer végigsimított a vállamon.

- Mennyi az idő? – kérdeztem rekedtes hangon, ahogy kezdtem észhez térni.

- Már nyolc is elmúlt. Minden okés veled? – mérte végig az arcomat és kicsit hátrébb húzódott tőlem.

- Persze – köszörültem meg a torkomat. – Miért? Nem kellene annak lennie?

- Nagyon furcsa voltál egész este. Meg miután eltűntél a koncert kellős közepéről. Tényleg jól vagy, Unnie? – HyoMin hangja egy másodpercre elcsuklott, régen láttam már ennyire aggódni miattam.

- Nincs semmi bajom.

Ezzel egy lendülettel felegyenesedtem, összekócolt hajzuhatagomat felráztam néhány könnyed mozdulattal, majd a szemeimet is megtörölgettem, hogy azokba is életet leheljek végre. HyoMin bármiféle reakció nélkül nézte az ébredési rituálémat, szólni nem szólt, csak bámult. Kikerekedett, kíváncsi pupillákkal meredt rám, gondolom, valamilyen magyarázatot szeretett volna az eltűnésemre. Már csak azt nem tudtam, hogy mégis hogyan magyarázzak meg egy olyan dolgot, amit még én magam sem értettem. Hogyan?

- HyoJoo felkelt már? – intéztem hozzá a kérdést, hogy végre témát válthassunk.

- Még nem. Előbb veled szerettem volna beszélni – felelt kimérten.

- Beszéltél. Most már felkelthetjük a húgodat – lerugdaltam magamról a takarómat és lejjebb csúsztam az ágyról.

- Tudtommal a te húgod is – jegyezte meg kissé gúnyosan, noha helytálló volt a megjegyzése.

- A húgunkat. Most jobb? – morogtam az orrom alatt.

Soha nem szerettem reggelente hosszú társalgásokba elegyedni senkivel sem. Főleg nem az előző éjszaka történtekről. Cseppet sem volt kedvem HyoMin hegyi beszédéhez, egy porcikám sem kívánta a fejtágítást. Ami történt TaekWoonnal, az megtörtént. Kár firtatni is. A kényes csacsogástól szerencsémre megmentett a telefonom, bár nehezen bírtam rá HyoMint, hogy kimenjen a szobámból és egyedül maradjak végre. Ahogy becsukódott a háta a mögött az ajtó, a fülemhez emeltem a mobilt és beleszóltam.

- Délután leugrasz a klubba? – érkezett köszönés nélkül a kérdés.

- Neked is jó reggelt – dünnyögtem elgyötörten.

- Azt is. Szóval? Lejössz délután lazítani picit? – ismételte meg.

- Miért kéne lemennem?

- Mert találkoznunk kell. – Határozott és ellenkezést nem tűrő hangon felelt.

- Miért is kellene találkoznunk? – kérdeztem vissza sietve, nem értettem az indokot.

- Mert találkozni akarok veled, HyoRin.

- Mi van, ha én nem akarok veled?

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van, HyoRin.

- Mióta is tudod, hogy én mit akarok? – Összeráncoltam a szemöldökömet, csípőre tett kézzel bámultam a gyűrött ágyneműmet.

- Mindig tudom, hogy mit akarsz. Gyere le a klubba! Este hatkor!

A reakciómat sem várva ki is nyomta a telefont és megszakította a vonalat. Kidülledt szemmel pislogtam a mobilom kijelzőjére, ami sötétté vált egyetlen másodperc alatt. Fel sem fogtam a telefonbeszélgetés lényegét, már érkezett is az üzenet, amiben tökéletesen ugyanazok a szavak köszöntek vissza, ami az utolsó mondata volt. Hogyan fogom én ezt megúszni? Mégis mi történik most velem? Valóban kényszeríteni akar a találkára? De mi lesz utána? Komolyan a fejébe vette, hogy irányítani fog? Engem...? Egy férfi...? De miért éppen ő? Talán, ha most kiáltanék a segítségéért, akkor megmentene. Hajlandó lenne rá egyáltalán? Azok után...?

* * * HyoMin POV * * *

A legszívesebben kitekertem volna a nővérem nyakát, amiért félig-meddig tönkre tette a koncertünket. Lelépett, se szó, se beszéd, köddé vált egy szempillantás alatt. Ha HyoJoo-val nem megyünk ki a mosdóba, akkor lehet, hogy máshol kellett volna összekaparnunk a nővérünket. Találgatni kezdtem, hogy miért kerülhetett abba az állapotba, és már az összeesküvés-elméleteim közepén tartottam, amikor HyoJoo kiszúrt HyoRin nyakán egy éktelenül hatalmas lila foltot, aztán meg még vagy hat másikat a kulcscsontjai körül, megspékelve pár harapásnyommal is. Mintha egy vadállat megcsócsálta volna a fedetlen részeit.

Kábultan kente fel magára a sminket és fésülgette a vörös tincseit, minél előbb emberivé szerette volna varázsolni magát. Meg sem hallotta, mikor szólítgattuk, csak akkor tért valamennyire észhez, mikor a felkarjára szorítottam és elrángattam a tükör elől. De akkor is csak vállat vont és kisétált a helyiségből. Tudtuk, hogy egy újabb kalandon volt túl, de valahol reméltem, hogy legalább erre az egy éjszakára felhagy ezzel a dologgal. Tévedtem. Lehet, hogy mégis TaeYeonnak és a többieknek lesz igaza? A nővérem már soha nem lesz a régi?

Bágyadtan elcsoszogtam HyoJoo szobájáig, vigyázva megkocogtattam a falapot, aztán egy lélegzetvétellel később benyitottam hozzá. Azt hittem, hogy még bőven húzni fogja a lóbőrt, de helyette már a telefonját nyomkodta és nagyokat mosolygott.

- Megzavartam valamit? – suttogtam, ahogy beljebb merészkedtem a falak között.

- Semmit. Jó reggelt – sandított rám a kijelző mögül, de szinte már fordította is vissza a szemét és ott folytatta a pötyögést, ahol abbahagyta.

- Kimenjek inkább? – kérdeztem félve, mire csak egy mosolyt intézett felém.

- Bújj már ide – kuncogta még mindig a kijelzőt mustrálva, nekem mégis hatalmas örömet szerzett vele.

- Tényleg nem szeretnék zavarni – motyogtam, a szőnyegét vettem szemügyre, miközben a lábujjaimmal kezdtem piszkálni rajta a rojtokat.

- Ne kéresd már magad! – felrántotta a paplanját és az ágyába parancsolt.

Több se kellett hozzá, alig fél pillantással később már HyoJoo mellett feküdtem és kíváncsian fürkésztem a mobilját. Meg kellett volna lepődnöm a név láttán, aki a beszélgetőpartnert jelentette, de nem tettem. Akár az egész megtakarított wonomat feltehettem volna a személyre, aki hajnalban feltartja a húgomat, mert sikerrel zárult volna a fogadás a részemről. Naná, hogy Kim KiBum volt az. Az én édes Hugicám szívszerelme boldogította őt.

- Jól megvagytok? – súgtam HyoJoo fülébe, amitől persze kellőképpen el is vörösödött.

- Eléggé – motyogta százas vigyorral az arcán.

- Mikor futtok össze?

- Úgy néz ki, hogy ma délután szeretne találkozni velem.

- Helyes – pusziltam meg az arcát, aztán belebújtam a nyakába.

- Unnie ébren van már? – dünnyögte két billentyűzés között.

- Tőle jöttem – mormogtam elégedetlenül.

- Na? Mi van? Mi lett veled? – letette a mobilját a combja mellé és felém fordult.

- Semmi. Csak nem értem Unnie-t. Most már tényleg elveszítettem a fonalat vele kapcsolatban. – A hátamra perdültem és összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Azaz?

- Csak nem értem, hogy miért csinálja. Annyi normális pasija lehetne, de neki nem kell egy sem, mert szerinte mind csak ugyanazt akarja. Pedig Jo~.

Hirtelen hallgattam el, mikor az emlegetett fél váratlanul betoppant a szobába és kérdőn meresztette ránk kissé macskás szemeit. Csak abban tudtam reménykedni, hogy HyoRin egyetlen szavunkat sem hallotta meg, mert akkor nagy botrányt csapott volna. Intett egyet gyorsan, a komor-morcos fejszerkezet a másodperc tört része alatt tűnt el az arcáról és egy hangos nevetéssel egybekötve ugrott kettőnk közé. Végre pontosan az a HyoRin pihegett mellettünk, akit másfél éve elveszítettünk.

- Mit csináljunk ma? – Alkarjaira támaszkodva forgatta a fejét közöttünk és várta a választ is tőlünk.

- Neked mihez lenne kedved? – felelt kérdéssel kérdésre a húgom.

- Hm. Úgy néz ki, hogy már a délutánom foglalt, de mit szólnátok egy délelőtti mozihoz meg némi vásárláshoz utána? – rebegtette hosszú pilláit.

- Foglalt, mi? – Duzzogva keltem ki az ágyból és kitrappoltam a szobából.

* * * HyoJoo POV * * *

Egyik nővéremen nehezebb kiigazodni, mint a másikon. Nem tudtam, hogy melyiket rázzam fel végre és térítsem észhez, mert kezdett olyan érzésem lenni, hogy mindkettő egyre inkább kifordul magából. Én meg álltam kettejük között, mint valami elnyűtt és megtépázott villámhárító, akin megannyi tízezer nagyságrendű volt szaladt át életében. Egyszer Minnek nem tetszett Rin viselkedése, másszor meg pont az ellenkezője volt minden. Egy másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy inkább nagyiékhoz költözöm vidékre, csak ne kelljen a két bolond nővéremet elviselni tovább. Inkább otthagyom az egyetemet és lapátolok naphosszat állatürüléket a gazdaságukban, csak ehhez ne kelljen tovább asszisztálnom.

- Minnie-nek mi baja van? – kérdezte az idősebbik nővérem, miután a másik kiviharzott a szobából.

- Eddig semmi baja nem volt – pilláztam nagyokat HyoRinre.

- Hm. Akkor biztos TaeMin van a dologban – fújtatott egyet, aztán feltolta magát és kimászott az ágyból.

- Milyen programod van délután? – szóltam utána, mielőtt még meglóghatott volna.

- Miért érdekel? – fordult vissza az ajtóból, gyanakvóan méregette kuporgó alakomat.

- Nem tudhatom? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, egyáltalán nem tetszett a nővérem titkolózása.

- Lényegtelen – vont vállat könnyelműen. – Na? Te akarsz valami közös programot velem vagy a csigaházadba vonulsz, mint a másik nővéred?

HyoRin hangjából ritkán áradt gúny és irónia, főleg akkor, ha rólunk volt szó. Ám mostanában másból nem is állt az egész nővérem, mint iróniából és keserűségből. Meg némi önteltségből is. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet belemenni, hogy vörösre fesse a haját? Elvégre akkor hülyült meg végleg.  Egy második torokköszörülésre végül kinyögtem, hogy nincs kedvem kimozdulni a házból, mire ismét csak egy vállrántást kaptam válaszul, aztán már perdült is ki a hálómból HyoRin.

Nagyokat sóhajtoztam magam elé, még inkább jó megoldásnak kezdtem találni az elköltözést. Talán még KiBum is belemenne, hogy vidéken találkozzunk. Bár nem hiszem, hogy hajlandó lenne minden hétvégén egy fél napot arra szánni, hogy leutazzon hozzám, aztán meg egy másikat, hogy visszajöjjön a városba a suli miatt vagy éppen a munkája miatt. Nem volt más választásom: vagy a nővéreimmel maradok és kiidegelnek teljesen, ha nem változtatok a helyzeten; vagy pedig összepakolok néhány ruhát és leköltözöm a nagyiékhoz, persze ezzel egyenesen szakítva is KiBummal a korábbi okok miatt.

Hirtelen szorult össze a mellkasom és fojtogatott a torkom, ahogy végigfutott a fejemen a saját gondolatom. Szakítás. Szakítani KiBummal. Akaratlanul és visszafordíthatatlanul kezdtek potyogni a könnyeim a tanakodásaimtól, még inkább szűkössé vált a hely a bordáim között, a telefonomért kaptam és rögtön tárcsáztam GwiBoon számát. Csakis ő tudott segíteni rajtam. GwiBoon és a tanácsai.

Hosszú percekig csörgettem, mire egy rekedtes hang köszöntött viszont, ami kicsit sem hasonlított a barátnőm tónusára. Rendesen kikerekedett a szemem, mikor feleszméltem a kaparós, mégis búgó hangra.

- Boonie? – pihegtem döbbenetemben, remélve, hogy mégis a barátnőm igyekszik életet lehelni a hangszálaiba. – Te vagy az?

- Majdnem – krákogta még kissé álmos hangon, a szívem vad kalapálással nyugtázta a reakciót.

- Ki. Khm. KiBum? – motyogtam vörösen izzó arccal.

- HyoJoo?

- Ühüm.

- Mi történt? Mégsem aludtál vissza? – aggodalommal telt meg KiBum minden szava, önkéntelenül mosolyodtam el, miközben folytak a könnyeim.

- Nem – szipogtam.

- HyoJoo, te most sírsz? – Érkezett a ténymegállapítás, amire képtelen voltam hazudni, így egy újabb hümmögésemmel később folytatta is a kérdészáport. – Mi történt? Miért sírsz? Bántott valaki? Kaptál valami rossz hírt? A nővéreiddel történt valami?

- KiBum – dünnyögtem a könnyeimet nyeldesve. – KiBum. KiB. Besz. Beszélnünk. Kell.

- HyoJoo? Megrémisztesz! Ne mozdulj! Azonnal ott vagyok!

- Nem kell.

De ezt már csak a süket telefonnak mondtam, mert KiBum egy szempillantás alatt véget vetett a társalgásunknak. Szoborként gubbasztottam az ágyam közepén, fogalmam sem volt róla, miként mondjam meg KiBumnak a tényeket, miszerint egy ostoba indok miatt véget vetek az egyébként még el sem kezdődő kapcsolatunknak. Nem telt bele tíz perc sem, már valaki veszettül dörömbölt az ajtómon, aztán rontott is be egy lélegzetvételemmel később. Egy szál köntösben és még kissé kialvatlan szemekkel rohant hozzám majd ült is le mellém.

- Jagiya? – szorította meg tenyereivel felhúzott térdeimet, nem tudtam a szemébe nézni.