23. fejezet [16+]

* * * HyoRin POV * * *

- Ugye nem fordult meg semmi ostobaság a fejedben? – kérdeztem hidegen az előttem mosolygó JaeBumot.

- Lehet, te még nem felejtettél el engem, viszont nekem sikerült túllépnem már azon az estén. De foglalt vagyok négy hónapja – emelte fel jobb kezét, amin parányi karikagyűrű csillant meg.

Tagadhattam volna, hogy nem lepődtem meg, viszont akkor igencsak nagyot hazudtam volna JaeBumnak, akivel egykoron egy fékevesztett éjszakát töltöttem, majd az utóbbiakhoz hasonlóan, őt is faképnél hagytam még az éjszaka leple alatt. Talán azóta sem bocsátotta meg a tettemet, de örülök, hogy talált valakit magának. Vagyis próbáltam örülni a dolognak.

- Na? Akkor megiszol velem egy kávét? – engedte vissza a kezét, hogy zsebébe csúsztathassa.

- Nem épp az előbb mondtad, hogy foglalt vagy? – döntöttem oldalra a fejemet.

- A menyasszonyomat várom, de túl korán értem ide, úgyhogy van egy kis időm – mosolygott kedvesen.

- Áh, értem. És a menyasszonyod nem fog jelenetet rendezni, ha meglát minket együtt? – incselkedtem, képtelen voltam kordában tartani az ösztöneimet, JaeBum igéző szempárja és kacérkodó mosolya valahogy mindig ezt váltotta ki belőlem.

- Hidd el, hogy van annál fontosabb dolga, mintsem cirkuszoljon – kuncogta, miközben zavarában jobb kezével megvakarta a tarkóját.

- Mégis mi lehet fontosabb egy nőnek, ha a pasiját flörtölni látja egy másik nővel? – kerekedett ki a szemem, amitől JaeBum csak még jobban elvigyorodott.

- Szerinted egy várandós nő képes lenne egy nyilvános helyen botrányt rendezni, mert a vőlegénye megiszik egy kávét egy baráti ismerőssel?

- Már csak ez lennék? Baráti ismerős? – tettem csípőre a kezeimet, nem igazán esett jól, hogy tényleg ilyen könnyen túltett rajtam.

- HyoRin, MinAh mindent tud a múltamról, a nőkről, akikkel valaha kapcsolatba kerültem, beleértve téged is és a mi kis afférunkat is.

- Nem félt tőled? – léptem közelebb JaeBumhoz, a mellkasunk majdnem összeért.

- Volna rá bármi oka is, hogy féltékeny legyen rád? – nézett mélyen a szemembe, egy másodpercre még a térdeim is megcsuklottak a tekintetétől.

- Szeretnéd, hogy az legyen? – húztam tovább JaeBum agyát, de a tervemben hamar megakadályozott két meleg tenyér, amik vállaimra siklottak, majd lassan hátrébb toltak.

- HyoRin, én felajánlottam a barátságomat, amit te most durván feszegetsz. Ha van kedved, akkor beszélgethetünk és ihatunk egy jó kávét közben, de ha te inkább egy újabb numerára vágysz, akkor azt tanácsolom, hogy másnál kopogtass. Szeretem MinAh-t és alig várom, hogy megszülessen a lányunk, hogy egy család legyünk. Szóval, mit választasz? Kávézunk vagy inkább korzózol tovább egy préda után? – JaeBum rideg és hűvös volt, soha nem láttam még ilyennek egykori partnerem.

- Rendben – bólintottam. – Szívesen innék egy kávét veled, és még szívesebben beszélgetnék rólatok és a terveitekről – húztam fel a vállamon a táskámat, tagadni szerettem volna, de képtelen voltam tovább megjátszani magam.

- Akkor, erre parancsoljon, kisasszony! – nevetett fel visszafogottan, majd a közelebbi kávézó felé mutatott.

Régen volt, hogy JaeBum mellett sétáltam, talán azon a délutánon voltunk utoljára így együtt. Összefutottunk egy ehhez hasonló központban, ittunk egy teát, aztán beültünk valami unalmas filmre, és még a moziban ráhajtottam. Igen, már akkor is heves volt a vérmérsékletem, és tudtam, megbolondulok, ha nem tudhatom magaménak legalább egy éjszakára.

Szinte elröppent a fejünk felett az a bizonyos egy óra, amiről JaeBum beszélt, s már csak arra eszméltem, hogy a menyasszonya is mellettünk ücsörög. Nevetgél és mi lassanként egyre jobb barátnők leszünk. Túlságosan is kedves jellemmel rendelkezett a lány, szöges ellentéte nekem, s így már megértettem, hogy miért is volt olyan könnyű elcsavarnia az expartnerem fejét. Bár nagyban hozzájárultam én is a dologhoz, mert ha nem lépek le az éjjel közepén, akkor talán soha nem fut össze MinAh-val a lépcsőházban, összetörve és elkeseredetten.

- Köszönöm a kávét, JaeBum! – hajoltam meg ahogy a második csészét is üresen tettem vissza az asztalra. – Örülök, hogy megismertelek, MinAh, és remélem, hogy találkozunk még – nyújtottam felé a kezemet.

- Én is nagyon örülök! – rázta meg a kézfejemet. – Szívesen iszom majd egyszer én is veled valamit.

Mosolyogva váltam el tőlük, a szívem közepén egy hatalmas űrrel. Nem hittem, hogy ennyire rossz lehet a magány, s egyszer éppen arra fogok vágyni, ami jelenleg megadatott MinAh-nak. Merengésemből a telefonom csörgése rángatott ki, nehézkesen kapartam elő a táskám mélyéről, a kijelzőn villogó névtől megilletődtem.

- Akarlak! Most! – Ezzel már nyomta is ki a vonalat, esélyem nem volt még köszönni sem, s a következő lélegzetemkor egy erős kar fonódott a derekamra, majd vonszolt is kifelé a központból.

* * * HyoMin POV * * *

Épp csak odaértem röpke harmincnyolc és fél perc alatt a megbeszélt helyszínre, fújtatva pakoltam a lábaimat egymás után, azt hittem, hogy összeesem az utolsó szívverésemkor. Egyedül TaeMin arca tartott életben, gondoltam, a maratoni futók is így csinálják, hogy kitartsanak a végső centiig. De lehet, hogy ők nem éppen a szerelmükről ábrándoznak futás közben, hanem éppen a cél lebeg a szemük előtt. Az biztos, hogy soha nem fogok ilyen versenyen indulni!

Mélyeket lélegezve néztem körbe a számomra ismeretlen környéken, semmi olyan épületet nem találtam, ahol érdemben tudtunk volna egy kellemeset beszélgetni. Összeráncolt szemöldökkel pásztáztam a kietlen utcát, egy kisebb félelem is felütötte fejét, de amikor ismerős csoszogást hallottam meg a hátam mögül, reménykedve fordultam meg.

- Éppen ideértél – vigyorgott zsebre dugott kezekkel.

- Mondhattál volna közelebbi helyet is – vágtam vissza könnyedén.

- Lehet, viszont nekem erre volt dolgom, te meg beszélni akartál velem, így ez volt a legkézenfekvőbb.

- Aham. De mégis hol fogunk mi dumálni? – emeltem fel mindkét kezemet tanácstalanságomban.

- Ott – mutatott a jobb vállam fölé, automatikusan fordultam a megfelelő irányba.

- Heh? Ez most komoly? – tátott szájjal meredtem a rozoga épületre, csak a szentlélek tarthatta egyben, meg maximum a rozsda.

- Komoly. Ne légy ilyen kényes, elvégre te akartál eldugott és csendes helyet – indult meg a romhalmaznak tűnő ház felé.

- Igen, de azért nem akarom itt tölteni a hátralévő perceimet. Ha megbocsátasz, akkor nem te lennél az, akire vágynék halálom pillanatában – mormogtam, ahogy felléptem a rozoga lépcső legalsó fokára.

- HyoMin – kuncogta a nevem, amikor a kilincsre fogott. – Ne aggodalmaskodj.

- Pff. Te könnyen beszélsz. Végtérre is, nem a te nővéred készül dugába dönteni az életét és nem neked kell megoldani helyette a dolgokat – szűrtem a fogaim között.

- Te miért teszed? – vett félfordulatot, kíváncsian méricskélte barna szemeivel az arcomat.

- Mert szeretem HyoRint, legyen akármekkora hülye – közöltem tényként, minek köszönhetően JongHyun korábbi mosolya lelankadt, komolyság uralta minden vonását.

- Gyere, odabent megbeszéljük a dolgokat.

Ezzel lenyomta a rozsdás vaspántot, némiképp nagyobb erőfeszítésnek köszönhetően belökte az ajtót, majd engem is átsegített a rozoga küszöbön. Pókháló és megannyi roskadt fagerenda tette egésszé az épületet, legalábbis az előtérben, vagy minek nevezzem. Aztán JongHyun megfogta a jobb csuklómat és vigyázva húzni kezdett maga után. Balgán követtem a lépteit, pontosan oda léptem, ahová ő, nehogy kibicsakoljon a bokám, aztán még miattam is fájhat a feje.

Egy újabb ajtót kinyitva teljesen más látkép tárult elém, mint amiről az egész ház árulkodott, vagy éppen a külső tér látszott. Minden gerenda új és friss volt, az ablakokon beszűrődő fényárban úszott az egész helyiség, aminek közepén egy hatalmas, fekete színű zongora állt. Mintha egy másik világba került volna az ember.

- Mi ez a hely? – kérdeztem JongHyunt, aki lassanként haladt a hangszer felé.

- Csak egy hely, ahol megnyugszom – felelt némi csalódottsággal a hangjában, majd leült a zongora elé és felhajtotta a billentyűket takaró fedelet és mutatóujját végighúzta nyolc billentyűn. – Akkor? Kezded vagy várjak még egy kicsit és inkább zongorázzak magamnak valamit?

- Öhm. Ja, hogy igen. Öhm. Szóval, HyoRin. Igen. Nos. Hát szóval HyoRin.

- Igen? Mi van a nővéreddel? – ütött le még három billentyűt, én pedig pontosan abban a pillanatban vágtam földhöz magam tétlenségemtől.

- Én egyszerűen nem értem a nővéremet, JongHyun! – fakadtam ki könnyeimmel küszködve. – Eddig azt hittem, hogy a geofizikával megspékelt kétismeretlenes egyenlet a bonyolult, de rájöttem, hogy a nővéremhez képest ez csak egy szimpla büntetődobás a kosárlabdában.

- Igen? Figyelek? – fordult teljes testtel felém, alkarjaival megtámaszkodott combjain, és összekulcsolta az ujjait.

- Annyi pasival volt dolga már a nővéremnek – ennél a mondatomnál elégedetlenül megköszörülte a torkát és egy szemforgatással fejezte ki nem tetszését –, és mégsem találta meg köztük az igazit. Pedig egytől egyig helyes srác, akikkel dolga van, mert ismerem a nővérem ízlését.

- Miért? Mégis milyen az ízlése? – mormogta az orra alatt.

- Nem az a lényeg – legyintettem rá.

- Hanem? Akkor mi a lényeg?

- Hanem pontosan tudom, ki lenne alkalmas rá, hogy a nővéremet észhez térítse! – Hallgatagsága további beszédre késztetett, majd egy szuszra kinyögtem a gondolatom. – Muszáj összejönnöd HyoRinnel!

JongHyun kis híján lefordult a padról, ahogy meghallotta az ötletem, majd éktelen röhögésbe kezdett.

* * * HyoJoo POV * * *

KiBum visszasétált hozzám, megállt előttem, két percig némán néztük egymást, aztán két tenyere közé fogta az arcomat és szenvedélyesen megcsókolt. A levegőm is bent akadt, a szívem pedig vad kalapálásba kezdett. Szeret... őszintén. Engem? Nem lehet. Vagy mégis? A szavai, amiket mondott. Szeret... és én is őt.

Remegve emeltem fel karjaimat, hogy KiBum vékony nyaka köré kulcsolhassam őket. Még közelebb húztam magamhoz, majd óvatosan a hátamra fektetett. Fölém magasodott, egy édes csapdába zárt testével. Dübörgött a mellkasa, hozzám hasonlóan, zihált a csókunkba, éppen úgy, ahogy én, és olyan helyen barangolt tenyereivel, ahová ő előtte még senkit nem engedtem.

Érzéki mozdulattal feljebb tolta a pizsama felsőmet, körmeivel lágyan megkarcolgatta hasfalamat, beleremegtem az érzésbe, másik kezét arcomon hagyta és ott is gyengéden cirógatta a bőrömet, néha el-elkalandozva a nyakam felé. Egyre több és több elfojtott nyöszörgés távozott belőlem, mire KiBum a csókba mosolygott.

- HyoJoo-yah – zihálta közénk, majd fogaival megragadta az alsó ajkamat és egy ügyes mozdulattal áttolta nyelvét a számba, hogy még tovább mélyíthesse a csókot.

- Hm? – lihegtem szájába, mire kissé elszakadt tőlem.

- Muszáj lesz parancsolnom magamnak, különben itt helyben esem neked – még egy fékevesztett csókot váltottunk, mire ujjaival választott szét ajkainkat. – Cssh. Cssh, Jagiya. Cssh – lehelte számra hajolva. – Még bőven van időnk.

- KiBum – pihegtem önkívületlen állapotban, kisebb szédelgés lett úrrá rajtam, ahogy végignéztem fölém magasodó szerelmemen.

Feszes mellkasa kivillant a köntöse alól, a hanyagul megkötött öv sem tartott volna egyébként sem túl sokáig, de így ebben a helyzetben, szinte már üvöltött azért, hogy elengedjen. Nyeltem egy nagyot, amikor KiBum ágyéka került a látóterembe, éreztem, ahogy elvörösödöm a látványtól. Egy korántsem elhanyagolható méretű dudor bújt meg a nadrágjában, s engem is fokozatosan kerített hatalmába a saját vágyam.

- Nem tudom, hogy fogom kibírni, de kénytelen leszek uralkodni magamon – puszilta meg homlokomat, majd összébb húzta köntösét és mellém ült. – No, meg, neked is viselkedned kell a közelemben – sandított rám, macskás szempárjától csak még inkább dübörögni kezdett a mellkasom.

- Márminthogymivan? – pislogtam nagyokat.

- Úgy látszik, minden porcikádban túlságosan vonzó vagy és nehezen tudom kordában tartani a. Khm. Az érzéseimet – vakarta meg tarkóját zavarában.

- Oh. – A takaró után kezdtem matatni, majd rálelve, szabályosan bebugyoláltam magam a vastag anyagba, csak ne hozzam KiBumot még kellemetlenebb szituációba.

- Ugye akkor tisztáztunk mindent, Jagi? – fogta meg kezemet és gyengéden megszorította.

- Hogyan? – motyogtam a lepel alatt.

- Nem akarsz velem szakítani és csak a félelmeid mondatták veled azokat az ostoba gondolatokat?

- Hm.

Hirtelen gondolkodóba estem. KiBumnak számtalanszor lett volna alkalma visszaélni a helyzettel, bármikor leteperhetett volna és aztán rongyként kidobott volna a szemetesbe. Ellenben KiBumnak esze ágában nem volt ilyet tennie, sőt, mindig ő volt az, aki megálljt parancsolt még saját magának is. Szerintem akkor sem tudtam volna rávenni a dologra, ha leitatom, mert tudja, hogy akkor az nem olyan lenne. Úgy éreztem, tényleg őszintén szeret.

Fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy őszintén gondolja a korábbi szavait és tényleg tiszták a szándékai velem szemben. HyoRin elmélete – miszerint minden pasi egyforma és mind ugyanazt akarja – megbukott. KiBumot látva legalábbis mindenképp. De ugyanezt tudtam volna elmondani TaeMinről is. Egyedül csak HyoRinnek sikerültek félre a kapcsolatai, vagyis hagyta, hogy egyikükkel se forduljon komolyabbra a dolog. HyoRin rettenetesen fél az újabb csalódástól. Rájöttem a nővérem legnagyobb titkára, s tudtam, most kell a leginkább KiBumra támaszkodnom. Bebizonyítanom Rinnek, hogy nem minden férfit faragtak ugyanabból a fából, csak meg kell keresni a megfelelő erdőt, hogy megtaláljuk az alapanyagot.

- HyoJoo? – szólított meg halkan.

- Hm?

- Akkor ugye nem szakítunk? – némi kétség ütötte fel a fejét, mire hevesen rázni kezdtem a fejemet.

- Nem. Szeretlek, KiBum – hajoltam közelebb hozzá, hogy csókkal pecsételjem meg szavaimat.