20. fejezet [18+]

* * * HyoJoo POV * * *

Ott állni a bálványaink előtt olyan volt, mintha meghaltunk volna és a Mennyország kapujában ácsorognánk a bebocsátásra várva. Lenyűgöző és feledhetetlen látvány volt. Öt félisten mosolygott és álldogált velünk szemben, akik csak arra vártak, hogy a szokásos ömlengést elhagyva köszönjünk végre nekik. Azonban egyikünknek sem jöttek ki a megfelelő szavak. Elmaradt. Még HyoRint is cserbenhagyta a beszélőkéje, pedig ilyen esetben ő szokott az első lenni, aki szószátyár módján teremt kapcsolatot egy vadidegennel.

Megkapaszkodtunk HyoMin derekában és belé vetettük minden bizodalmunkat. Talán ő bátrabb lesz a nővérünknél, és képes lesz emberi hangokat is produkálni. Nem igazán volt nyerő az elképzelésem, mert HyoMinnek még annyira sem akaródzott a beszéd, mint Rinnek. Az utolsó utáni pillanatban vettem észre, hogy tátott szájjal meredek a zenekar tagjaira, zombikat meghazudtoló szempárral. Majdnem a nyálam is kicsordult a bámészkodástól.

- Reita-kun! Ők lennének azok a lányok, akikről már meséltem neked a telefonban! – Daisuke nevetős hangja rángatott vissza valamennyire a valóságba, összerezzentem egy pillanatra, ahogy feldolgoztam a hallottakat, és megpróbáltam észrevétlenül megtörölni a szám sarkát.

- Öhm. Bocsánat! – hajolt meg sietve az idősebb nővérem, majd felemelkedvén összekaparta a gondolatait, hogy illően bemutatkozhasson végre. – Park HyoRin vagyok, ők a húgaim, HyoMin és HyoJoo – billentette felénk az állát.

- Ikrek? – pislogott nagyokat Kai, aki tíz ujjával markolta a dobverőit, majd egy pillanat múltán megpörgette őket közöttük, ahogy a fegyvereiket szokása a revolverhősöknek.

- Csak ők! – mentettem magam ki sietve, mielőtt még azt kezdenék hinni, hogy hármasikrek vagyunk.

- Á! – húzta szélesebb mosolyra piercinggel ékesített száját Aoi, majd egyet pengetett a combjain pihenő gitárján.

- És pontosan mióta is vagytok a rajongóink? – vette magához újfent a szót Reita, akinek ezúttal is orrnyergén pihent a híres kendő, amivel számára kényes testrészét takarta mindig is.

- Elég régóta – pihegte válaszul HyoMin, én pedig hevesen bólogattam, hiszen majdhogynem ebben a zenében nőttem fel, az alappillére volt a gyerekkoromnak és felnőtté korántsem válásomnak.

- Nagyjából? – vigyorgott Ruki, a banda énekese.

- Nem az a lényeg, hogy mióta rajongók – bökte erősebben oldalba az énekest Uruha, hogy azzal csendre intse a fiatalabb tagot. – Na, és van kedvencetek is, vagy egykutyába vesztek minket? – húzta fel kíváncsian a szemöldökeit, miközben folyton méricskélt mindhármunkat.

- Ami azt illeti, nekem a Cassis a kedvenc dalom tőletek – sóhajtott fel végre az idősebb nővérem, mire Reita és Aoi egyszerre bólintott elégedetten.

- És neked, mosolygós? – kacsintott rám nézve a dobos, aztán lassan végig is mérte a feszengő alakomat.

- Hát, azt hiszem, hogy a Guren vagy a The Pledge. De mindegyikben van valami, ami megfog.

Talán még hosszú órákig képesek lettünk volna eltársalogni a kedvenc számokról, ha az egyik idegesebb staffos nem toppan be félpercenként, hogy a bandát sürgesse. Szívem szerint én vágtam volna már tarkón egy mélyládával, hogy állítsa le magát, de ahogy végignéztem a csapaton, nekik sem igazán tetszett az efféle viselkedés. Hiszen épp az volt ennek a koncertszerűnek a lényege, hogy a srácok egy picit közelebb kerüljenek a rajongóikhoz. Azaz hozzánk.

Nagyokat fújtatva fogadtuk meg végül Daisuke tanácsát, miután sikerült megbeszélnie a nagybátyjával, hogy nekik is jobb lesz, ha arrébb állunk és teret engedünk másoknak is. Elvégre már az is különlegesnek számított, hogy egy VIP feliratos kártya lógott a nyakunkban, ami annyit jelentett, hogy mindenből a legjobb. Puszi, pacsi, közös fotó, első sor, akár színpadon éneklés Rukival, és még sorolhatnám napestig a lehetőségeket.

Daisuke karon ragadta a barátnőjét, majd a kérésére követtük őket a színpad másik végébe, ahol végignézhetjük az egész fellépést és persze ahonnan könnyedén fel is lehet menni arra a bizonyos pódiumra, átélve ezzel a legnagyobb élményt a világon.

Tátott szájjal bámultunk felfelé, egy komplett nyálszívó-berendezést kellett volna mindhármunk nyakába kötni, hogy ne a felsőnk bánja. A bulihangulat a tetőfokára hágott, az eszünket vesztve tomboltunk a banda zenéjére, átszellemülten és teljesen átadva magunkat adva a hanghullámoknak. Még arra sem figyeltem, hogy a táskám pántja ne szakadjon el két ugrálás között, de még HyoRin sem törődött a folyton elkenődő sminkjével. Mindketten fogták a hosszú fürtjeiket és egyetlen kontyot csináltak belőle.

* * * HyoMin POV * * *

Csak tombolni vágytam egyedül. Kiadni magamból a létező összes feszültséget, együtt üvölteni a szöveget mindenki mással, nem érdekelve, hogy hamis hangok távoznak a torkomból. Jó volt végre azt is látni, hogy Rin is félreteszi a gondjait és újra úgy tud örülni az életnek, ahogy közel egy évvel ezelőtt. Régen láttam azt a mosolyt, ami egész idő alatt az arcán ült, de ezt a görbületet szerettem igazán a nővéremen. Még a hangos nyerítésénél is jobban szerettem, mikor épp csak lágy ív kúszik ajkára, mert akkor találtam a leginkább vonzónak. Talán ez lehetett az, amibe a pasik nagy része beleszerethetett. Ha nem számítjuk Rin veszélyes rámenősségét és flörtölési trükkjeit.

A rögtönzött szünetben mindenki özönleni kezdett a mosdóba, szinte csak mi voltunk azok, akik a felesleges folyadékot a bőrünkön át párologtattuk ki. Úgy izzadtunk mindhárman, mintha az kötelező lett volna és egy versenyen az első helyezést akarnánk a saját szagunkkal elérni. Az a mennyiségű zsebkendő cseppet sem lehetett elég, amivel készültünk, így nem volt másunk, a saját felsőnk derekába kellett törölgetni már a halántékunkat, de megérte a koncert miatt ekkora áldozatot hozni.

HyoJoo vigyorogva fúrta a kezét a farzsebébe, aztán cibálta is elő a nadrágjából a mindig zajos kütyüt. A széles mosoly alább hagyott, szolid görbület vette át a helyét. Ösztönösen mosolyodtam el az arcát látva.

- Csak nem hiányzol valakinek? – élcelődtem a húgommal, mire a füle tövéig vörösödött, pedig azt hittem, hogy ennél jobban nem tud a bulizás miatt.

- Nem is! Csak annyit írt, hogy mi újság van velem – dünnyögte a kijelzőt mustrálva.

- És mi újság van veled? – pusziltam meg izzadtságcseppes halántékát, aztán két ujjammal kicsit letörölgettem a nedvességet.

- Jól érzem magam, de jó lenne, ha itt lenne – motyogta tovább pironkodva, majd egy nagyot sóhajtott.

- Szerintem még eltart pár percig ez a kis szünet, addig nyugodtan felhívhatod – súgtam a füléhez hajolva, hirtelen rám nézett.

- Szerinted felhívjam? – pillázott nagyokat.

- Hát, ha a helyedben lennék, és rám írna az, akiért odáig meg vissza vagyok, akkor tuti, hogy beszélnék vele, ha lenne legalább fél másodperc lehetőségem rá.

- Mindjárt visszajövök!

Ezzel már el is tűnt mellőlem a húgom, a füléhez szorítva a mobilját. Elégedett lettem. Elértem, hogy HyoJoo is kezdjen bízni egy férfiban, úgy ahogy én kezdtem TaeMinben. TaeMin! Jesszus, megígértem neki, hogy írok, ha megérkeztünk! Kapkodva kerestem a saját telefonomat, hogy valami életjelet adjak a barátomnak, mielőtt még rendőrökkel kezd kerestetni és a fél világot bérgyilkosokkal vadásztatja le az eltűnésem miatt. Nem akartam csak egy „Minden oké!” üzenettel lerendezni az egészet, így HyoJoo-hoz hasonlóan én is a hívást választottam. Alig csörrent egyet, rémült hang köszönt viszont.

- Jól vagy, Cheonsa? Ott vannak veled a lányok is? Minden rendben, HyoMin-ah? A bandatagok nem udvariatlankodnak? Nem bántott senki? – záporoztatta a kérdéseit megállás nélkül.

- TaeMin-ah, nyugodj meg, kérlek – szakítottam félbe két parányi levegővétel között, mire sikerült elnémulnia. – Jól vagyok, ne haragudj, hogy nem írtam. Teljesen kiment a fejemből. Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartam, hogy aggódj!

- Nem haragszom, Cheonsa. De tényleg minden rendben? Jól vagy? – még mindig aggodalmasan csengett minden szava.

- Igen, TaeMin-ah. Minden rendben, bár jobb lenne, ha te is itt lennél velem – pironkodtam.

- A következőre úgysem engedlek el egyedül.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? – kuncogtam.

- Vedd, aminek akarod, de akkor sem fogsz többet nélkülem kimozdulni ilyen helyekre! – ellenkezést nem tűrően felelt, de azért némi mosolygás is megütötte a fülemet.

- Rendben van. Most viszont mennem kell, TaeMin-ah.

- Vigyázz magadra, és kérlek, hívj fel, hogy ha vége van. Kérlek, Cheonsa, ezt most ne felejtsd el!

- Nem fogom! – erősítettem meg a kérését.

- Szeretlek, Cheonsa – pihegte alig hallhatóan, az én szívem pedig heves dübörgésbe kezdett a torkomban.

- Én is téged.

Némileg csalódottan szakítottam meg a vonalat, egy kicsit fájt, hogy nem osztozom TaeMinnel ebben az élményben, de valamilyen szinten szükség volt egy kis egyedüllétre is mindkettőnknek. És ez a koncert még akkor le volt beszélve, mielőtt még az életem része lett volna. Visszabújtattam a mobilt a felsőm alá és HyoRin után kezdtem kutatni. Azonban hiába is szerettem volna, nem hazudtolta meg önmagát. Most sem...

* * * HyoRin POV * * *

Miután láttam, hogy a kisebbik húgom vigyorogva vonul félre, hogy lebonyolítsa élete legfontosabb telefonhívását, amiben hamar követte őt HyoMin is, úgy voltam vele, hogy felesleges is lenne tovább ácsorognom magányosan. Csak azt nem tudtam, hogy ennyi rajongó fruska között, hogyan találom fel magam és kerítek magam mellé valami alkalmas egyedet. Aki még akár könnyíthet is egy kicsit a magányomon, ami egyre jobban körüllengett.

Már majdnem feladtam a keresgélést az emberek között, amikor egy magabiztos szorítást éreztem meg a bal csuklómon. Pontosan akkor, mikor elsötétült a terem és folytatódni látszott a koncert. Ismeretlen volt ez a kézfej, de nem akartam tovább azzal foglalkozni, hogy kitaláljam a tulajdonosát. Megperdültem a tengelyem körül, hogy szembe kerüljek újdonsült fogva tartómmal, ám még én magam is megdöbbentem az előttem állótól.

- Mit keresel itt? – tettem fel a lényeges kérdést.

- Mondjuk úgy, hogy egy kis kalandot – lépett közelebb hozzám, dübörgő mellkasa az enyémhez feszült.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Megvannak a kapcsolataim, legyen elég ennyi. – Mindkét tenyere a csípőmön landolt és a bőrömbe mélyesztette az ujjait.

- És mégis miből gondolod, hogy otthagyom érted a koncertet? – kacérkodtam szemérmetlenül.

- Érzem, hogy forr a véred és tudom azt is, hogy egy ilyen esélyt nem hagynál ki – lehajolt az arcomhoz, hogy egyetlen mély csókkal tapassza össze ajkainkat, majd elszakadva folytatta is tovább. – Elég vérpezsdítő lehet egy koncerten a színfalak mögött csinálni, nem?

- Talán. Talán az lehet. De mi van, ha én nem akarok veled menni? – tettettem az ellenkezni akarót, talán elérem vele, hogy tényleg akarjon is.

- Ha nem akarnál, akkor a csók után felpofoztál volna, nem pedig a csípődet löknéd felém.

Tökéletes volt a megfigyelése. Ha nem akartam volna egy kiszámíthatatlan légyottot lebonyolítani, akkor valóban felképeltem volna, de fűtött az a bizonyos vágy, ami egyszerűen nem akart csillapodni. Csakis egy módja lehetett volna.

Bal kezemmel megkapaszkodtam a tarkójában és ajkaimra rántottam, majd úgy kezdtem tolni kifelé a tömegből, hogy valamennyire eltűnjünk az avatatlan szemek elől és végre lehűthesse minden porcikámat, amik érintésért epekedtek. Alig csendesült el a zaj, én már nyomtam is fel egy függőleges felületre a partneremet, hogy mielőbb tudassam vele, nem akaródzik tovább várni.

A fenekembe markolt, amit egy hangos és kéjes nyögéssel nyugtáztam, keskeny csípője köré kulcsoltam a lábaimat és még jobban mozogni kezdtem felette. Egyre hosszabb mozdulatokkal izgattam odalent, míg veszettül matatni kezdett a nadrágja elején, hogy kiszabadítsa magát az anyagból és tüzes bőre az enyémhez érjen.

A szoknyám felfelé csúszott, a felsőm a fehérneműimmel együtt pedig lefelé. A sóhajok és nyögések ugyan nem nyomták el a kinti zajokat, de annál nagyobb élvezetet nyújtott, hogy bármikor lebukhatunk, hiszen csak egy függöny volt, mi elválasztott minket az idegenektől. Szabályosan széttéptem a fekete inget, a gombok elpattantak, tíz körmömmel szántottam végig a lüktető mellkason, majd zártam be utam az izmos hasfalon, ami csak még több olajat öntött az egyébként is lángoló erdőtűzre.

Vadul harapdáltam tovább ajkát és egyre feszülő nyakszirtjét, az extázis teljesen az uralma alá vett, nem tudtam tovább visszafogni magam, érezni akartam, ahogy a teste az enyémhez lökődik és a mámor habos bugyraiban végzem önkívületlenül.

- HyoRin – zihálta vállgödrömbe, majd szemfogait a bőrömbe vájta és addig szívta egy ponton, míg lila folt nem jelent meg a helyén, aztán egy újabbal nem lettem gazdagabb.

- Igen? – lihegtem két ringás között, pillanatokra voltam az utolsó foktól, ami átrepít a határaimon.

- Akarlak – szuszogta immáron melleim közé, majd domborulataimmal folytatta tovább a játszadozást.

- Itt vagyok. – Újfent tincseire fogtam, felrántottam arcomhoz, hogy ködös szemébe nézzek, megbabonázott, bár korántsem annyira, mint eddig a másodpercig.

- Nem csak most akarlak. Mindig. Meg akarlak szelídíteni.

Az utolsó mondatával egy időben hatolt belém, felsikítottam a váratlan érzéstől, még egyszer vállaiba meresztettem a körmeimet és felszántottam karjait. Fordított a helyzetünkön, az én hátam került a falhoz, és préselődtem fel minden egyes lökés pillanatában. Talán túlságosan is elhamarkodtam a döntést, miszerint akarom vele a dolgot, de TaekWoon letaglózott. Nem volt menekvésem, ha szerettem is volna visszakozni. Elkapta a csuklóimat és a falhoz szegezte őket. Rabszolgává avanzsált a másodperc tört része alatt és azt kellett tennem, amit ő akart, hogy tegyek. Vajon, ha most segítségért kiáltanék, akkor Ő jönne újra megmenteni? Megmentene...?