19. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

A másnap szabályosan elrepült felettem, fogalmam sem volt róla, hogyan jutottam el a suliba, hogyan éltem túl a napot és egyáltalán mikor keveredtem haza. Teljesen kiesett minden a fejemből, az utolsó emlékem az, hogy HyoMin kocogtatta meg a falapot, mondván, szombat reggel van és ideje lenne előmásznom a szobámból, ha nem akarok lemaradni a koncertről.

Kómásan, alig tudva saját magamról, másztam ki az ágyból, még arra sem voltam képes, hogy a takarót visszategyem a helyére, ahogy lecsúszott velem a földre, úgy is hagytam ott. Próbáltam észhez térni a lehető leghamarabb úton és módon, azonban elég sikertelenül csináltam a dolgaimat. Totál képzavar, mintha másnapos lettem volna az előzőleg elfogyasztott alkoholtól, vagy éppen teljesen kiütve a beszívott szerektől. Azonban egyikre sem volt még példa sohasem.

Elvánszorogtam az ajtóig, aztán nehézkesen elfordítottam a kulcsot a zárban és előbotorkáltam a sötétségből a halvány reggeli fényben úszó folyosóra. Persze ezt a szervezetem cseppet sem díjazta, így magamban szentségelve emeltem a jobb kezemet a szememhez, hogy némi megváltásban reménykedjenek a pupilláim.

Csodával határos módon érkeztem le a nappaliba, aztán onnan átcsoszogtam a konyhába, hogy egy kevés koffeinhez juttassam magam, azonban HyoMin puha bal válla megállított. Belegyalogoltam a húgomba.

- Unnie? – hallottam meg tompán csengeni a hangját, erőteljesen pislogni kezdtem, hogy lassanként élesedjen a húgom alakja. – Jól érzed magad? – picit tisztábbnak hatott a kérdés, mint korábban, de még mindig nem volt az igazi.

- Minnie? – köszörültem meg a torkomat egy levegővétellel később, mire a vállaimra fogott.

- Ittál? – megráztam a fejemet. – Akkor beadtak neked valamit, attól lettél zizi? – újra csak fejrázással feleltem. – Valami nagyon nincs rendben veled – sóhajtott fel halkan, majd elvette mindkét kezét a testemről és összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. – Lehet, hogy jobb lenne lemondani azt a koncertet – szólalt meg kisvártatva, némileg csalódottan.

Villámcsapásként tértem észhez HyoMin kérdésétől, értetlenül, kidülledt pupillákkal meredtem rá, és igyekeztem megérteni, hogy mégis miért merült fel benne egy eleve elvetélt ötlet. Nagyokat pilláztam és még nagyobbakat nyeltem, ahogy farkasszemet néztünk a húgommal. Végül én voltam az, akinek sikerült előbb megtörnie a némaságot.

- Hah? – bukott ki belőlem az értelmes reakció.

- Mit nem értesz ezen? Ha ilyen állapotban vagy, akkor maradunk itthon, felhívom Daisukét, hogy sűrű elnézések közepette kérjem a bocsánatát~

- Még mit nem?! – kikaptam HyoMin kezéből a telefont, mielőtt még alkalma lett volna bárkit is elérni azon a vacakon, és máris hátrálni kezdtem tőle. – Nem hívsz fel te senkit az ég egy adta világon! Daisukét is maximum csak akkor, hogy nem leszünk kész időre! – kiáltottam el magam, ahogy tiszta képet öltött minden előttem. – Elmegyünk a koncertre és igen is jól fogjuk érezni magunkat! – jelentettem ki tényként, HyoMin egy pillanatra összerezzent, végül halvány mosoly kúszott ajkaira.

- Na, ez az én nővérem! – kacagott fel, miközben a másodperc tört része alatt letudta a köztünk lévő távolságot és már az ujjai között szorongatta a mobilját.

- Mi van?! – visítottam értetlenül, HyoMin görbülete pedig csak még inkább szélesedett. – Te ezt most direkt csináltad?

- Nem gondolod, hogy kihagyok egy ilyen lehetőséget csak azért, mert te szétcseszted magad egy napja?!

- Hahó?

Már épp visszavágtam volna HyoMinnek, amikor HyoJoo lépett le a lépcső legalsó fokáról. Kissé kócosan és még annál is álmosabb tekintettel, mint amit reggelente megszoktunk tőle. Egyszerre fordultunk a húgunk felé, aki a szemeit dörzsölgette a jobb kezével, a ballal pedig a pizsamájának nadrágját húzta feljebb kicsit, majd egy nagy ásítással zárta az ébredés utolsó fázisát.

Elléptem HyoMintől és HyoJoo-hoz battyogtam, hogy jó szorosan magamhoz ölelhessem. Alig egy nappal ezelőtt nagyon bunkó voltam vele és csak reménykedni tudtam, hogy megbocsát nekem egyszer, amiért hülye voltam. Bár akkor is féltettem őt is és HyoMint is, de igyekeztem félretenni az aggodalmaimat. Nem sok sikerrel.

* * * HyoMin * * *

A nővéremen az utóbbi időben nehezebb volt kiigazodni, mint egy tizenkét sávot átívelő, nyolc zebrával körbeövezett útkereszteződést tanulmányozni, és egyre inkább éreztem úgy, hogy én HyoRint nagyon is meg akarnám érteni. Túl sok volt már a rovásán, én pedig fokozatosan belefáradtam. Főleg TaeMin miatt is. Hinni akartam neki és megadni azt a bizalmat, amire vágyott. Ehhez pedig az kellett, hogy elfelejtsem HyoRin aggodalmaskodásait és a téveszméit a férfiakat illetően. Nem állítom, hogy nem volt igaza, mert biztosan az volt, de TaeMin nem olyan férfi, mint amikkel a nővéremnek dolga akadt.

Jól esett megviccelni, annak ellenére, hogy nem tudtam, azt érem-e el vele, amit szerettem volna, vagy a saját csapdámba esek, és tényleg lefújjuk a végén a bulit és maradunk itthon krumplit pucolni. De szerencsémre – vagy akár mindhármunk szerencséjére – jól sült el a poén. A lehető legjobban.

Azonban HyoRin tette nagyon is meglepett. Mostanában nem igazán lehetett elmondani róla, hogy nagyon ölelkezős kedvében lenne, egyáltalán képes még kimutatni azt a szeretetet, ami benne lakozik, de most mindkettőnket meglepett. Talán még HyoJoo-t jobban is, mint azt várta.

Miután megszeretgette a húgunkat, fogta magát és a kávégéphez tipegett, összekavart magának egy erős feketét, és a bögréjével a kezében vonult a szobájába. Előtte még mindketten kaptunk egy-egy nővéri puszit az arcunkra, mint a régi szép időkben. Tudni akartam, hogy mi szállta meg HyoRint, mert nem volt normális a tette. Régen igen, csinált ilyeneket, sőt még ennél is kedvesebb dolgokat, de az elmúlt néhány hónapban maga volt az ördög.

- Ezt most mégis mire kéne vélnem? – motyogta az orra alatt HyoJoo, kezeimet felemelve húztam fel a vállaimat tanácstalanságomban.

- Kérsz reggelit? – tértem ki a válaszadás elől, ha már nem tudtam okosan felelni HyoJoo-nak, aki hevesen bólogatni kezdett. – Tojás jó lesz? – újfent biccentett válaszul.

Néhány pillanatra magamhoz öleltem, majd együtt álltunk neki annak a bizonyos reggelinek. Időközben a nővérünk is visszatért köreinkbe, az illatok meghozták a hatásukat, és aprókat szimatolva állt meg a konyha közepén. Mosolyogva nézte, ahogy ténykedünk, majd elégedetten felsóhajtott és leült az asztalhoz. HyoJoo is helyet foglalt Rin mellett, én pedig a szemközti székre ültem, miután tálaltam a finomságokat. Alig negyed óra alatt elpusztítottuk a tojást, HyoJoo magára vállalta a mosogatást, aztán a szobáinkba vonultunk, mikor ChiChi emlékeztető üzenetet küldött a telefonomra, az érkezésük előtt egy órával.

Életemben nem készültem még el potom negyvenöt perc alatt, de most muszáj voltam a lehető legjobb formámat hozni. Persze HyoJoo és Rin már a nappaliban ácsorgott és rám várt, majd miután nyugtáztuk a másik öltözékét, felkaptuk a táskáinkat és a kabátjainkat, aztán üresen hagytuk az egész házat.

Daisuke a megbeszélt időpontnál előbb parkolt le az autóval, ahogy arra Rin számított, így szerencsére nem kellett sokat várnia ránk, és ezáltal nekünk sem rá. Sorban bepattantunk a buszba és türelmetlenül vártuk, hogy imádott cserediákunk a gázba taposson, mi pedig elinduljunk egy kihagyhatatlan élmény felé. Természetesen a CD-lejátszóból a legzúzósabb számok szóltak már akkor, mikor megérkeztek és ez az egész út alatt meg is maradt. Alkalomadtán befigyelt egy-két lírai dallamot képviselő szerzemény is, amit egy gombnyomással át is ugrottunk. Senkinek nem volt hangulata a pityergéshez, csak és kizárólag őrjöngeni akartunk. Bulizni egy hatalmasat és azzal együtt kiengedni a fáradt gőzt.

Nem akartam, hogy TaeMin a kelleténél többet aggódjon miattam, így az előző esti – na, meg a reggeli - üzenetének eleget téve küldtem neki egy sms-t, mikor elindultunk és akkor is dobtam egy-egy smile-t, amikor egy-egy körzeten haladtunk át, hogy biztosan tudja, minden rendben van velem. Mindegyikre egy szívet küldött válaszul, és az én mellkasom pedig annyiszor lett szűkebb, ahányszor megláttam a nevét villogni a kijelzőn. HyoJoo is legalább két sms-t írt KiBumnak, de a második már afféle kényszerüzenet volt. No, igen. Itt mutatkozott meg először, hogy KiBum tényleg komolyan érdeklődik a húgunk iránt, mert szerette tudni, merre is jár, és azt biztonságban teszi meg.

Fogalmam sem volt, hogy HyoRin akar-e bárkinek is szólni, hogy egészben haladunk a célunk felé, mivel egy hangot nem volt hajlandó mondani egyetlen mostani ügyéről sem. Végül HyoJoo-val karöltve rávettük, hogy legalább a legjobb barátnőjével tudassa, mégis merre eszi a fene. Nehezen ment bele, de elfogadta az érveinket, így félúton írt egy sms-t JongHee-nek.

Mindannyiunk legnagyobb döbbenetére a válasz már nem a barátnőjétől érkezett. Rin eskü alatt vallotta, hogy JongHee-nek küldte el, de akárhonnan néztük a telefonját, minduntalan JongHyun neve és száma vigyorgott vissza ránk. HyoRin szótlanul és pironkodva olvasta el a választ. Legalább háromszor egymás után. Tudni akartam, hogy mi állt benne, ellenben semmit nem tudtam kiszedni a nővéremből. Pedig valami nagyon fontosnak kellett lennie, ha ennyire zavarba jött tőle. Muszáj volt kiderítenem... Bármi is legyen az ára...

* * * HyoJoo POV * * *

A két nővérem között gubbasztva kicsit frusztrált, hogy üzenetet kell írnom KiBumnak, de megígértem neki az esti telefoncsevejünknél, hogy amikor csak tudok, jelzek neki. Persze ezt HyoMin széles vigyorral az arcán nyugtázta, HyoRin viszont kicsit szúrós szemmel pislogott, mikor másodszorra vettem a kezembe a mobilomat. Nem akartam megint kifakadni és azzal együtt összeveszni vele, elvégre koncertre indultunk. Jókedvűen eltöltetni egy estét a barátainkkal és a kedvenc zenekarunkkal. Lenyeltem a békát, még egyszer. Reméltem, hogy ezúttal viszont már utoljára, és bíztam benne, hogy JongHee és JongHyun együttes erővel lesz jó hatással a legidősebb nővéremre.

Ahogy azt Daisuke ígérte, jóval előbb mehettünk be arra a külön rendezvényre, ami csak és kizárólag a meghívott rajongók számára volt elérhető. Na, meg persze a tehetősebbeknek, akik meg is tudták fizetni ezt az úgynevezett meghívót. Mert annyit kiszedtem ChiChiből tegnap délután, hogy némileg fizetős bulira látogatunk majd el. A banda menedzsere mindenképp anyagi hasznot is szeretett volna húzni ebből a fellépésből, így az egekbe nyomta az árakat és csak azok voltak képesek elérni azokat, akiknek bőven volt mit a tejbe aprítaniuk. Tényleg nagyon sok hálával tartoztunk ezért a szívességért Daisukénak. Nagyon sokkal.

Izgatottan pattantunk ki a mikrobuszból, HyoMin majdnem visított örömében, amikor meglátta a távolban parkoló turnéjárgányt, az oldalán a hatalmas The GazettE felirattal. HyoRin is kis híján követte benne, csak én voltam az, aki úgy, ahogy tartotta magát. Látszólag. Legbelül viszont olyan örömtáncot lejtettem, mint annak idején az indiánok tették, mikor sikerrel járt az esőért mormolt fohászuk. Miután lecsillapodtunk és Daisuke a kezébe vette az irányítást, célba vettük a hátsó bejáratot.

Az ajtóhoz érve mindenki nyakába akasztott egy-egy arany színben pompázó kártyát, amit három fekete betű ékesített. Erőteljesen pislogtam a nyakbavalóra, aztán a nővéreim csoporttársára, majd megint a bilétát méricskéltem.

- VIP? – nyögtem ki döbbenetemben, mikor végleg tudatosult bennem a felirat.

- Az van odaírva, nem? – nevetett fel, miközben ő is magára aggatta a sajátját. – Különleges vendégeknek különleges belépőkártya dukál – kacsintott egyet, aztán a bal karját Chiyori nyaka köré kanyarintotta és magabiztosan, kétszer egymás után megkocogtatta a vasajtót.

Mély levegőt se volt időm venni, mert a vaskos térelválasztó egy lendülettel kitárult előttünk, a küszöbön pedig egy napszemüveges, fekete öltönyt viselő és legalább kétszáz kilót meghaladó hústoronnyal találtuk magunkat szemben. Lejjebb húzta az orrnyergén a szemüveget, egyesével végigmért minket, aztán halvány görbület rajzolódott ki a szigorú ajakpáron. Kis híján összecsináltam magam félelmemben, utána már csak azon vakaróztam, hogy vajon attól félek-e, hogy morcosan néz ránk, vagy inkább attól, hogy elmosolyodott.

Nem volt visszaút, mert Daisuke utasítására, libasorban követtük őt a helyiségbe, majd a kétajtós szekrénynek megfelelő biztonsági őr behúzta mögöttem a vasajtót. Újabb rettegés lett úrrá rajtam, reménykedtem, hogy hamar alábbhagy és végre önfeledt szórakozásba csaphatunk át.

Ahogy átsiklott a tekintetem az előtérből a pódium felé és az előtte lévő térre, villámcsapásként múlt el minden félelmem és reszketésem. A színpad szélén gubbasztott az Istenként imádott Bandánk, az előttük sorakozó szervezők pedig próbáltak instrukciókat adni nekik. Hasztalanul. Megregulázni öt férfit, aki tulajdonképpen nem más, mint kamaszkorát újraélő tinédzser, képtelenség. Felér a lehetetlennel. Hiába a kor, ők nem azok a fajták, akik szerettek erről egyáltalán beszélni is, hát még azt mutatni. Fiatalok és vadak voltak mindig is... és azok is maradnak.

Miután feleszméltünk a kezdeti sokkáradatból, összenéztünk. Hirtelen maradtunk magunkban, amikor Daisuke nemes egyszerűséggel közölte, hogy üdvözli a nagybátyját és egy füst alatt Chiyorit is bemutatja neki. Nem akartam ChiChi helyében lenni, mert Reita csak elsőre tűnik visszafogottnak. Ám mikor Ruruval kettesben töltenek néhány percet, akkor igencsak eleven tud lenni. Erre volt most is a leginkább esély, mivel azonnal felpattantak, mikor meglátták közelíteni az Öcsköst, a jobbján tipegő szemrevaló barátnővel.

- Mázlista – súgta a fülembe HyoMin, minek köszönhetően hangos nevetésben törtünk ki, de szinte azonnal belénk is fagyott minden hang, mikor Sukkie kezdett kiáltozni felénk.

- Minnie! RinRin! JoJo! Gyertek már! Titeket is be akarlak mutatni!

- Öhm, most jön az, hogy nagyon felkötjük a gatyánkat? – nyelt egy nagyot HyoRin, majd megint a zenekar irányába pilláztunk. – Akkor hajrá. Egy életünk, egy halálunk - sóhajtott fel halkan.

Összekulcsolt ujjakkal indultunk meg az emelvényhez, tökéletes összhangban pakoltuk a lábainkat egymás után, azonban a lépteink helyett én egyedül csak az ütemes szívverésünket hallottam. Az is ugyanarra a ritmusra vert a mellkasainkban. Egy lépés, még egy lépés és még egy lépés... s ott álltunk fél karnyújtásnyira Bálványainktól.