17. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Meredten bámultam az előttem guggoló HyunSeungot, aki cseppet sem volt hajlandó tágítani mellőlem, hiába fohászkodtam érte magamban. Bár az egyik felem azért imádkozott, hogy magamra hagyjon, a másik ugyanakkor marasztalni akarta. A karjaiba omolni, aztán pedig könyörögni egy éjszakán át, hogy megint velem legyen. Ha másként nem, legalább arra az egy éjszakára újra a magaménak tudhassam. Mint egykoron.

- Minek vagy itt? – bukott ki belőlem végső elkeseredésemben.

- Erre volt dolgom és megláttalak. Hisz’ mondtam már.

- Miért nem mentél tovább? Minek jöttél ide hozzám egyáltalán? Miért nem tudtál csak úgy szépen elsétálni mellettem? – záporoztak csalódottságtól fűtött szavaim, amik egyre keserűbbek voltak.

- HyoRin? – elengedte a térdeimet és felegyenesedett. – Miért mondasz ilyeneket? Mi van veled? – ráncolta össze a szemöldökét, én pedig abban a pillanatban a legszívesebben felképeltem volna.

- Mégis mit gondolsz, mi van velem, hah? – néztem rá még mindig könnyes szemekkel, a hintaláncban kerestem kapaszkodót, hogy ne töröljem arcon egy váratlan másodpercben.

- Nem tudom, hogy mi van veled, közel egy éve nem tudok rólad semmit, de azt látom, hogy rendesen kifordultál magadból.

- Te ezt kifordulásnak hívod? – kérdeztem cinikusan.

- Mi másnak hívhatnám? – tette szét a karjait tétlenségében, majd fonta is össze tagjait mellkasa előtt.

Számon kérően és egyben lekicsinylően nézett rám, mintha soha nem is ismert volna, vagy nem látta volna azt, amikor a határaimhoz érek. Mintha csak egy vadidegen lennék már a számára, semmi több, és soha nem is lettem volna más. Nem voltam egy nő, akit átölelt vagy épp megcsókolt, aki őt ölelte és csókolta. Akivel nem egy fékevesztett éjszakán volt túl. Egy árnyék voltam már csak, egy múló foszlány.

- Menj innen – morogtam elfojtva a kitörni készülő könnyeimet. – Hagyj engem végre békén, HyunSeung! Kigyalogoltál az életemből, eldobtál magadtól, hát most már ne érdekeljen, hogy mi van velem! Csak menj szépen innen és legközelebb meg se állj, ha észreveszel! Kerülj el nagy ívben!

- Legyen, ahogy akarod, HyoRin! – húzta ki magát elégedetten, karjait is combjai mellé engedte, sarkon fordult, aztán a játszótér kijárata felé vette az irányt. – Én szerettem volna jóban elválni, de ha te nem akarod, akkor legyen így! – ezzel magamra hagyott az üres tombolóban, én pedig visszazuhantam a romjaimra.

Újabb keserves percek teltek el a magányos óráimban, nem számoltam a mutató kattanását az órámon, csak hallgattam, ahogy peregnek a másodpercek. Pontosan ugyanarra az ütemre, mint ahogy a könnyeimet hullattam. Sorban egymás után. Egyszer kövérebbek gördültek végig az arcomon, egyszer pedig épp csak kicsordult valamiféle sós nedvesség.

Mikor már azt hittem, hogy soha nem fognak elapadni az érzelmi jeleim, valaki egy puha anyagot nyomott az arcomhoz, majd óvatosan megtörölgette annak jobb oldalát, aztán a ballal cselekedett hasonlóképp. Puha és meleg tenyeret éreztem meg a bal vállamra simulni, miután felszárította a folyton kibuggyanó sós nedvességet, ezért a kézfejre néztem.

Bársonyos ujjbegyek gyengéden cirógatták a bőrömet, feltöltött melegséggel az érintés, halk sóhaj szakadt fel belőlem a markos kézfejet bámulva. Túl jól ismertem ezeknek a mancsoknak a tulajdonosát és végképp nem értettem, hogy mégis mit keres ilyenkor ezen a játszótéren.

- Te? – motyogtam rekedtes hangon, de nem néztem fel a kézfej gazdájára.

- Én – hiába volt klisé és humoros a válasza, komolyan hangzott. – Te? – csúsztatta arcomra melegséget árasztó tenyerét, ismét lágy cirógatásokkal lettem gazdagabb.

- Én – szuszogtam.

- Hazakísérjelek? – leguggolt elém, miközben elvette kezét az arcomról, két ujja közé fogta államat és szelíd erőszakossággal maga felé fordította a fejemet.

- Nem akarok hazamenni – motyogtam elveszve a mélybarna örvényben.

- Akkor mit akarsz, hm? – húzta végig hüvelykujját államon, de nem vette el a kezét az arcomról.

- Hogy ne legyek egyedül – önkéntelenül indultak útnak újra a könnyeim, ahogy egyre inkább belefulladtam a sötétszín íriszbe.

- Itt maradjak veled, Prücsök? – suttogta halkan, mire csak egy bátortalan bólintás volt a válaszom. – Rendben, akkor itt maradok veled – féloldalas és egyben megértő mosoly kúszott kissé telt párnáira, ösztönösen viszonoztam a görbületet.

- Köszönöm – dünnyögtem a könnyeimmel viaskodva.

- Nem kell – óvatosan a derekamhoz nyúlt, felhúzott a hintából, majd a néhány lépésnyire lévő padhoz araszoltunk és a combjaira ültetett egy szívdobbanásommal később.

* * * HyoMin POV * * *

A sötétített üveg lehúzódott és az anyósülésen kuporgó rám mosolygott. Étcsokoládé íriszén megcsillant a délutáni napfény, én pedig tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy miért is buktam ki nemrég. Beleszédültem a pillantásába és abba a lágy görbületbe, ami telt párnáin ült. Ha tovább bámultam volna, akkor menten cseppfolyós halmazállapotot öltök, de szerencsére az ajtó megmozdult, majd kipattant belőle a mosoly és tekintet birtokosa.

Hosszú és feszes karja a derekamra csúszott, aztán egy biztos mozdulattal magához vont, én pedig szabályosan a mellkasára zuhantam a rám törő megkönnyebbültségtől. Ahogy megéreztem az édes narancs és vanília keverékét, rögvest elszállt belőlem a bánat és a harag egyvelege. Boldogság és rajongás vette át a helyüket. Megkapaszkodtam a hátában és belebújtam az ölelésébe.

- Mi történt? – súgta nyakamra hajolva, beleremegtem a dallamba és a forró leheletébe.

- Jó, hogy itt vagy – dünnyögtem mellkasába temetett arccal, miközben hosszan beszívtam mámorító illatát.

- Itt a helyem – mindkét tenyerével végigsimított a hátamon, ezzel még közelebb préselte testemet az övéhez.

- Akkor mi megyünk is, TaeMin-ah! – hallottam meg a sofőr hangját, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki; kérdés nélkül is tudtam, hogy ki ül a kormány mögött.

- Vigyázz a húgomra – fordította egy pillanatra a fejét a hang irányába, aztán megint nekem szentelt teljes figyelmet. – Este időben hozd haza, Ravi, különben kitekerem a nyakadat! – vetette még oda fenyegetően, mire csak egy visszafogott kuncogással egybekötött morgás volt a válasz WonShik részéről; az ajtó bevágódott, a járgány pedig olyan sebesen elszáguldott mellőlünk, mint ahogy megérkezett.

Abban a másodpercben, ahogy kettesben maradtunk az utcafronton, még erősebben kapaszkodtam TaeMin hátába, orromat is még inkább nyakszirtjébe fúrtam és lassanként lélegeztem be bőre illatát. Nyugalom szállt meg az oltalmazó karok alatt, és nem éreztem úgy, hogy bármikor meghasadhat alattam a föld. Hosszú percekig öleltük át egymást, fittyet hányva az etikettre. Nem érdekelt a többi járókelő, csak TaeMinre és a biztonságra voltam hajlandó figyelni. Noha, nem mintha egyébiránt lett volna módom nem rá koncentrálni.

Újra és újra végigvezette apró, ám erős tenyereit gerincem ívén, míg végül a jobbal derekamnál horgonyzott le, a ballal pedig tarkómnál állt meg. Kibújtam a vállgödréből, homloka automatikusan simult az enyémhez, tekintetünk összekapcsolódott. Elvesztem az étcsokoládé szempárban, megbabonázott minden mozdulatával.

- Mit szólnál egy forró csokihoz? – szólalt meg alig hallhatóan, miközben halvány mosoly kúszott ajkaira.

- Mit szóljak? – feleltem hasonló görbülettel.

- Természetesen azt, hogy szeretnél inni velem egyet – nevetett halkan, belőlem is hangosabb nevetést kiváltva.

- Szeretnék inni veled – ismételtem meg nevetve a gondolatát, mire elvette a tarkómról a kezét és arcomra csúsztatta a tenyerét.

Eddig is megszédített TaeMin pillantása, de most olyan átható tekintettel találtam magam szemben, amire eddig nagyon ritkán volt példa. A szívem kihagyott egy ütemet és vele együtt minden második lélegzetvételem elmaradt. Megállt a tér és az idő egyaránt. Lassú leheleteink andalító keringőt jártak, orrhegye finoman simult az enyémhez, míg végül forró párnákat éreztem az enyémhez érni.

Végképp elolvadtam TaeMin közelségétől és nem hittem, hogy tudja tovább fokozni az első csókunk élményét és annak felejthetetlen emlékét, de tévedtem. Az egekig magasztaltak párnái, mintha az én ajkam lett volna a világ legfinomabb édessége, úgy csókolta a számat, a térdeim sem bírták sokáig a kényeztetését, ezért újra és újra a csókba sóhajtottam és megpróbáltam legalább egy töredékét viszonozni annak, amit kaptam.

Először csak gyengéden kóstolgatta alsó ajkamat, aztán a felsővel tett ugyanúgy, míg végül nyelvével kezdett garázdálkodni rajtuk, ezzel együtt bebocsátást kérni a számba. Engedtem. Ösztönösen hagytam, hogy vörös izma átcsússzon, majd az enyémmel vívjon édes csatát, amit szüntelenül ő nyert meg. Vállaiban kerestem további biztos pontot, derekamon pihenő karja még határozottabban fogott testemre és a porszemnyi távolságot is megszüntette közöttünk.

- Indulnunk kellene, különben bezár a kávézó – pihegte ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor, de alig tudtam rá értelmes választ adni, annyira belefeledkeztem a csókjába.

- Ühüm – motyogtam érthetetlenül, majd még egy édes és piciny csókot lehelt a számra, mielőtt végleg elszakadt volna tőlem.

- Akkor menjünk – ellépett mellőlem, derekamról is elvette a kezét és szorosan összefonta ujjainkat.

Kissé bódultan lépkedtem TaeMin mellett, aki velem ellentétben nagyon is magabiztosan pakolta a lábait egymás után. Szótlanul sétáltunk el a közeli kávézóig, ami annyira nem is volt közel, mert majdnem beesteledett, mire odaértünk. Viszont a forró csokihoz még elég meleg volt az idő, így szédítő lovagom inkább a jeges kávé mellett döntött és csak én ugrottam fejest a forró nyalánkságba. Egyedül abban bíztam, hogy HyoJoo is ugyanilyen bánásmódban részesül KiBum által, hiszen éppen arra volt szüksége a húgomnak.

* * * HyoJoo POV * * *

Reszketve fontam át KiBum nyakát a karjaimmal és a lehető legközelebb préseltem testem az övéhez. Ajkai és érintései minden kétséget száműztek az elmémből és végre megszűnt a rémálom. Boldogság és mámor kerekedett felül a fájdalom helyett. KiBum mindent elfeledtetett velem és nem maradt más, csak a Szerelme.

A hátam valami puhához ért egy szívdobbanásommal később; soha ennyire nem volt még kellemes a saját ágyneműm és ennyire kényelmes a tulajdon ágyam. KiBum vigyázva fölém magasodott, míg bal kezével beférkőzött a matrac és a derekam közé, addig jobb tenyerével arcomat és nyakamat cirógatta törődéssel telve. Folytonosan belesóhajtottam a csókba, ami egyszerre volt vágytól fűtött és gondoskodó. Az egyik pillanatban képes lettem volna magam alá teperni a nulla tapasztalatommal, egy másikban ugyanakkor azt akartam, hogy így maradjon minden.

- Szeretlek, Jagiya – szuszogta megállás nélkül ajkaink közé, majd újra egy mély csókba invitált.

- Szeretlek – ziháltam az eszemet vesztve, körmeimet felkarjába mélyesztettem és még lejjebb húztam magamhoz.

Hiába nem volt semmi hely köztünk, mégis közelebb akartam érezni magamhoz. Teljes testtel fölém került, mégis szinte alig éreztem meg a súlyát, combjaimat automatikusan húztam fel, ő pedig ösztönösen helyezte lábait az enyéim közé. Egyszerre nyögtünk a csókba, én talán egy kicsit hangosabban is, mint kellett volna, vagy mint számítottunk rá, minek köszönhetően KiBum felkuncogott.

Elvette a kezét az arcomról, lassan végigvezette tenyerét az oldalamon és combomon zárta be lassú útját. Finoman lenyomta a lábam az ágyra, másik karját kihúzta a testem alól és alkarjával megtámaszkodott a fejem mellett. Reszketve kaptam KiBum ajkai után, amikor véget vetett az édes-forró csatánknak, mire csak egy mosolyt intézett felém.

- Azért jöttem át, mert Minnie szerint szükséged van rám, nem azért, hogy visszaéljek a sérülékenységeddel.

- T-tudom – sütöttem le a szemeimet zavaromban, nem akartam KiBumra nézni, éreztem, ahogy lassanként önt el a szégyenem.

- Nincs semmi baj, Jagiya – mutató ujját állam alá simította és lassan felemelte a fejemet, hogy megint macskás szempárjába nézzek.

- Tudom, hogy nem azért jöttél, én csak egyszerűen – a másodperc tört része alatt vörösödtem bele a saját gondolatomba, úgy véltem, hogy KiBum ki fog nevetni az arcomat látva, de helyette csak édesen elmosolyodott.

- Miért csinálod ezt velem? – mosolyogta.

- Mit csinálok? – pilláztam nagyokat rá, nem tudtam hova tenni a kérdését, maximum a fülem mögötti kispolcra.

- Miért akarsz még jobban magadba bolondítani, hm? – érzékien megharapta alsó ajkamat, az én testemen áram száguldott végig ugyanebben a másodpercben.

- Hah? – nyeltem egy nagyot.

- Valahányszor zavarba jössz, annyiszor szeretek újra beléd. Miért csinálod ezt, hm? Miért akarod, hogy még jobban ragaszkodjak hozzád, hm? Már nem őrjítesz meg eléggé szerinted? – újra érzékien fogai közé szorította alsó ajkamat, aztán a felsőt kóstolta meg ugyanezzel a módszerrel.

- É-én. Én csak – lihegtem önkívületlenül ajkaira.

- Nincs semmi csak – kuncogta és egy csókot nyomott a számra. – Mielőtt még tényleg elveszítem a fejem a közeledben, inkább beszéljük meg ezt a dolgot, ami közted és a nővéred között van. Jó?

- Jó – motyogtam.

- Pontosan min vesztetek össze HyoRinnel? – ült fel az ágyon, aztán azzal a lendülettel felhúzott engem is és egy gyors mozdulattal az ölébe kapott, hátával pedig megtámaszkodott a falon. – Tiéd az egész délutánom és az estém is, ha szeretnéd, szóval bőven van időnk megbeszélni a dolgokat – bal karjával a derekamat tartotta magabiztosan, miközben azért néha végigsimított a hátamon, jobb kezével a combjaimat karistolta a körmeivel, tekintete pedig arcomat pásztázta megállás nélkül.

- Lesz egy koncert – kezdtem bele egy mély lélegzetvétellel együtt –, amire nem nagyon akarok elmenni, mert nem akarok nélküled lenni, viszont Unnie mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy én is elmenjek a koncertre.

- Milyen koncert?

- Hm. GazettE koncert.

- Aham – biccentett. – Szeretnél elmenni? Őszintén – sandított rám ellenkezést nem tűrően.

- Hát. Igazából jó lett volna ott lenni, mert Daisuke előbb be tudna vinni minket és tudnánk külön beszélni a bandával is, meg ez nem is olyan „hűdenagyfelhajtás”, mert elég zártkörű lenne a buli, aztán meg~

- Érezd jól magad és telefonálj, amikor csak tudsz – súgta a fülembe, hirtelen kaptam a fejemet KiBumra.

- Hogyan? - pilláztam értetlenségemben.

- Nem foglak magamhoz láncolni, de szeretném tudni, hogy merre vagy és épp kivel. Nem mondom, hogy nem vagyok féltékeny, mert az vagyok, de bízom benned, Jagiya. Csak arra kérlek, hogy hívj fel, amikor tudsz - mondta mélyen a szemembe nézve, amit hamar megszakítottam, hogy ajkaira tapadjak; képtelen voltam elhinni, hogy az a valóság, amiben éppen lélegzem.