16. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

- TaeMinnel – puffogta morcosan a húgom, majd laza mozdulattal hátat fordított és kirobogott HyoJoo szobájából.

Azt hittem, hogy menten agyvérzést kapok, mindkét húgomat megszédítette valami rózsaszín tornádó és egy olyan köd ült ki a fejükre, amitől már többé nem szabadulhattak. Egyszerűen megzeberedtek és bármit mondhattam volna nekik, hogy ne legyenek ennyire naivak a férfiak terén, de meg sem hallották volna. Csak a saját pink fellegükben voltak képesek létezni.

- Várj csak egy kicsit, Min! – leugrottam HyoJoo ágyáról és az idősebb húgom után siettem, hogy magyarázatot kapjak a hozzám vágott válaszára.

- Mit akarsz? – fordult felém, amikor elkaptam a csuklóját, szinte sütött a szeméből a haragja, amit a korábbi vitánkkal okoztam.

- Mi volt ez? – pislogtam rá nagyokat, de csak a vállát rántotta meg. – Ne rázogasd a válladat, hanem válaszolj!

- Miért? Mi lesz, ha nem? A szobámba zavarsz? Csak tessék!

- Mi ütött beléd? – elengedtem a csuklóját és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.

- Miért? – ő is beállt ugyanabba a pózba, amibe én korábban, majd oldalra döntötte a fejét. – Talán érdekel a véleményem, vagy mi? Számítana bármi is, amit mondok? Nem hinném. A saját rögeszméiden kívül úgysem vagy hajlandó mást meghallani, így inkább nem is jártatom a számat feleslegesen, még a végén kiszáradnék.

- Te teljesen meghibbantál? – fakadtam ki az idegösszeomlás széléhez érve.

- Hagyj engem békén, Park HyoRin! – kiáltotta el magát és a szobájába robogott újfent.

Ott álltam a közlekedő közepén, mint egy rakás szerencsétlenség és azt sem tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek. HyoJoo beleszeretett a legjobb barátnőjének bátyjába, és úgy tűnt, hogy a bátyuska is érdeklődik a kisebbik húgom iránt. Ezt a békát még le sem tudtam nyelni, amikor Minnie is zakkantként kezdett el viselkedni mellettem, és se szó-se beszéd vagdosta hozzám a lehetetlen információit.

Néhány pillanatig még ott szobroztam a folyosón, még arra sem voltam hajlandó, hogy HyoJoo sokadik „Unnie?” kérdésére bármit is reagáljak. Lerongyoltam a földszintre, felmarkoltam a táskámat és eljöttem otthonról. Bárhol szerettem volna lenni, csak a bolond húgaimmal ne kelljen egy percnél többet is elviselnem.

A legközelebbi parkba rohantam, szinte már felforrt az agyvizem az idegességtől, de mégsem tudtam, hogy kire zúdíthatnám rá a bajaimat. Tudtam, hogy JongHee bármikor a rendelkezésemre állna, de nem akartam hallgatni a jótanácsait, mert tudom, hogy úgyis a két fiatalabb mellett állt volna ki, arra meg nem volt szükségem. Azt akartam, hogy valaki értse meg a tombolásomat és mellém álljon akkor is, ha nincs igazam. Csak egy picit több figyelmet akartam és némi megértést.

A hintába rogytam, ahogy bevágtam magam mögött a játszótér kiskapuját, a táskámat ledobtam a földre és végül utat engedtem a könnyeimnek. A rég visszafojtott könnyeimnek, amik ezúttal a keserűség miatt hullottak. Nem érdekelt, hogy ki hallja vagy épp ki látja őket, csak sírni akartam. Kiadni magamból mindent.

Egészen sötétedésig ültem a játszótéren, egyetlen centit sem mozdultam. Gubbasztottam, mint egy elveszett kisgyerek, aki többé nem talál haza. A tizedik zsebkendőt kotortam elő a táskámból, amikor léptekre figyeltem fel, majd egy szipogásommal később egy pár sportcipő bukkant fel előttem. Homályos volt ugyan, de arra egyből rájöttem, hogy nem a lányokhoz tartozott az a cipő. Lassan végignéztem a cipőhöz tartozó lábakon, majd felsőtestén, míg végül egy aggódó barna szempárba botlott a tekintetem.

- Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem a könnyeimet nyeldesve.

- Erre volt dolgom és megláttalak itt kuporogni. Mi történt? – leguggolt elém és mindkét kezét a térdeimre tette. – Miért sírsz?

- Nem sírok – zsigerből tagadtam a tényt csak azért, hogy békén hagyjon.

- Pont úgy nézel ki, mint aki nem sír. Elmondod, hogy mi bajod van?

- Te – dünnyögtem az orrom alatt, majd a mélybarna szempárba néztem, amibe hanyagul lógtak be a szőkés tincsek. – Te vagy a bajom – nyeltem le az utolsónak hitt könnyemet.

- Rin-ah? – összerezzentem ezt a becézést hallva, ettől pedig ismét potyogni kezdtek a könnyeim, de nem akart tágítani, bármennyire is rimánkodtam érte.

Maradt. Szótlanul guggolt előttem és nézte, ahogy a sós nedvesség végigfolyik az arcomon. Pedig szerettem volna, ha letörli őket, ahogy régen tette, mikor pityeregtem. Most azonban nem állt szándékában megállítani őket, hiába miatta hullottak.

Szerettem volna a két puha tenyeret az arcomon érezni, de csak a térdeimet szorongatta. Elmúlt... örökre véget ért az az időszak és azóta nem vagyok már más az életében, csak a múlt. Egy emlék...

* * * HyoMin POV * * *

Nem akartam elhinni, hogy a nővérem ennyire a fejébe vegyen valamit. Teljesen kifordult magából és tántoríthatatlan volt. A legszívesebben felpofoztam volna, hogy végre visszatérjen a normális világba, ahol nem minden pasi egyforma és nem mindegyik olyan, mint amilyennek Rin állítja. Egyetlen nyomorult szakítás miatt változott meg, de az persze esze ágában sem volt, hogy elmondja, mégis miért lett vége. Egy büdös szót nem tudtam kiszedni belőle.

Duzzoghattam volna nagyon sokáig a nyugalmat sugárzó és lila színben pompázó falaim között, de ebben hamar megakadályozott a húgom. Piciket kopogtatott az ajtón, majd egy erősebb hívásomra be is nyitott. Reszketve állt a küszöbön, szemei feldagadtak a sírástól és csak a száját tudta harapdálni kétségbe esésében.

- Jól vagy? – ennél nagyobb hülyeséget se kérdezhettem volna a húgomtól, de ösztönösen jött.

- Nem hiszem, hogy pont úgy nézek ki – halvány görbület villant meg a szája sarkában, némi humorral tudott felelni két sírógörcs között.

- Gyere ide – kitártam a karjaimat és vártam, hogy a húgom rongybabaként zuhanjon bele.

Szinte még ki sem mondtam és HyoJoo feje már a vállgödrömön pihent, karjai remegve szorítottak a testéhez. Ilyenkor nagyon pipa tudtam lenni a nővéremre, mert HyoJoonak árt a legtöbbet a saját baromságaival. Szegény végre életében először szerelmes, ráadásul nem is akárkit szemelt ki magának, aki még viszont is szereti, erre a nővérem egy mozdulattal áthúzta a boldogságfelhőjét.

Erősen öleltem magamhoz HyoJoot, hogy tudja, most sincs egyedül, majd lassan elaraszoltunk az ágyamhoz és lekuporodtunk a takaróra. Nem szerettem, sőt, egyenesen utáltam ilyen állapotban látni a húgomat, de azt már nem tudtam, hogyan enyhíthetnék a fájdalmán. Bal kezemmel a hátát simogattam, a jobbal pedig megpróbáltam közelebb halászni az ágyneműn heverésző mobilomat.

Nehézkesen, de sikerült üzenetet küldenem GwiBoonnak, még szerencse, hogy annak idején elkértem a számát, hogy ha a húgomat nem tudnám elérni, mikor együtt vannak, akkor legalább nála tudjak érdeklődni. Lám, mégis volt haszna, hogy akkor okos voltam. A lehető leggyorsabban pötyögtem egy üzenetet neki, majd félredobtam a zajos kütyüt, hogy teljes figyelmet szentelhessek neki.

- Miért ilyen Unnie? – dünnyögte a vállamba bújva.

- Nem tudom, Jojo. Örülnék, ha tudnám, de nem tudom.

- Miért kell azt hinnie, hogy nincs normális pasi a földön? Ennyire nem őrülhetett meg.

- Látod, hogy mégis. Valami nagyon bekattant nála az első pasija óta, de nem tudom, hogy mi. Egyszerűen nem akar senkivel sem kezdeni, pedig látom rajta, hogy rohadtul vágyik a törődésre meg a szerelemre.

- De ehhez miért kell a mi életünket is elcseszni? – HyoJoo nem bírta tovább cérnával, soha nem neheztelt egyikünkre sem, most mégis a háta közepére sem kívánta volna a nővérünket.

A vigasztalást a csengő éles hangja szakította félbe, fájó szívvel hagytam magára a húgomat, és reménykedtem benne, hogy pontosan az ácsorog odakint, akinek nemrég üzentem. Pontosabban szólva a bátyja. Nem akartam megmondani HyoJoonak a tervemet, mert tudtam, hogy úgysem menne bele, viszont éreztem, hogy ezúttal nem rám van szüksége igazán. Csak pótlék tudtam volna lenni a húgom életében, de a gondjait nem oldottam volna meg.

- Megyek, megnézem, ki az – pusziltam meg a haját, majd felálltam mellőle, de észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a telefonomat.

- Gyorsan zavard el, mert most nem akarom, hogy bárki is idejöjjön – mormolta a könnyeit törölgetve, csak egy félszeg mosollyal reagáltam először.

- Jó – sóhajtottam fel, ahogy kiléptem a szobámból, tudtam, hogy a bárki alatt tényleg bárkit ért, de nem zavarná el azt, akire igazán vágyott.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, majd egyenesen az ajtóhoz rohantam, hogy mielőbb beengedjem KiBumot. Azt hittem, hogy GwiBoon tapintatosabban közli majd vele, hogy a húgom rossz passzban van, de ami odakint fogadott, ahogy kitártam a térelválasztót, hát mellbe vágott rendesen. Addig a percig hittem abban, hogy a pasik képtelenek sírni. Nos, KiBum erre a másodperc tört része alatt cáfolt rá.

- Odafent van a szobámban. A középső ajtó, ha felmész az emeletre – nagyon aprót biccentett, én pedig azzal a lendülettel fordultam is ki a házból, hogy némi kettesben töltött percnek teret engedjek.

Előkaptam a mobilomat és zavaromban tárcsáztam. Ezúttal nem Ravit sikerült felcsörgetnem, de ugyanúgy egy mély és búgó hang fogadott a túloldalon. Amibe most mindenem beleremegett, a szokottnál is jobban.

- Nem zavarlak? - motyogtam.

- Baj van? - szinte azonnal megtelt a hangja az aggodalmaival.

- Találkozhatnánk?

- Tíz perc múlva a sulid melletti kávézóban! Jó lesz? Vagy menjek inkább érted?

- Nem. Nem kell. Tényleg. Jó lesz a sulinál a kávézó.

- Felveszlek - közölte tényként, majd megszakadt a vonal.

Még fel sem fogtam, hogy mi volt az utolsó szava, mikor két perccel később egy ismerős autó fordult be az utcánkba, majd parkolt is le a házunk előtt. A sötétített üveg lehúzódott és az anyósülésen kuporgó rám mosolygott. Étcsokoládé íriszén megcsillant a délutáni napfény, én pedig tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy miért is buktam ki nemrég.

* * * HyoJoo POV * * *

Gyűlöltem a csengőt, ami fűrészként vágta ketté a pillanatot, hogy végre némi nyugalomra leljek HyoMin karjaiban. Reméltem, hogy hamar lerendezi a váratlan látogatót és én megint oltalom alá húzódhatok, de gyanús volt, hogy a kelleténél több időt tölt a földszinten, így nagyot sóhajtva feküdtem végig a nővérem ágyán, majd húztam is magam a legkisebbre. Vártam.

Behunytam a szemeimet és vártam, hogy egyszer csak véget ér a rémálom, amiből azt hittem néhány röpke pillanatra, hogy felébredtem, amikor Rin végre normálisan viszonyult a dolgokhoz, de ahogy a másik nővéremmel összekaptak, ismét ugyanott találtam magam. Egy szakadék szélén, ahonnan nem volt kiút. Megint kezdett kicsúszni a lábaim alól a talaj. Újra útnak eredtek a könnyeim, de szinte alig hullott néhány, amikor bársonyos és meleg ujjbegyek érintették az arcélemet, majd finoman megfogva az államat, szelíd erőszakossággal fordították tulajdonosa felé a fejemet.

Nyeltem egyet, a szívem a torkomba csúszott, mert az érintés és az őt körülvevő mámorító illatfelhő rögtön elárulta, hogy ki is pihent meg mellettem. Álmodtam. Csupán csak egy álom lehetett, mert nem tudtam elképzelni, hogy valóra vált a kívánságom a másodperc töredéke alatt. Kinyitottam a szememet, amikor forró párnákat éreztem meg a homlokomra simulni és csak reménykedtem, hogy nem fog eltűnni az álomkép.

- Itt vagyok, Jagiya – szólalt meg halkan, miközben egyik karját átfonta a derekamon és közelebb húzott magához.

- Hogy’ kerülsz ide? – motyogtam könnyes hangon, ahogy megkapaszkodtam a nyakában, majd azzal a mozdulattal orromat is nyakszirtjébe fúrtam és nagyot szippantottam fűszeres illatából.

- HyoMin riasztotta a húgomat, ő pedig természetesen szólt nekem – suttogta a fülembe, majd egy tincseimre nyomott lágy csókkal lettem gazdagabb.

- Aham – dünnyögtem. – Most nem tudom, hogy megköszönjem-e neki vagy inkább jól lecsesszem érte.

- Egyiket sem – mosolyogta és még közelebb vont magához, majd egy gondolattal később már az ölében is ültem. – Mi történt, hm? Miért borultál ki? – suttogta apró puszikkal körbeövezve, melyeket arcomra hintett szüntelenül.

- Összevesztünk Rinnel – mormoltam lehajtott fejjel.

- Micsodán? – nyomott egy puha csókot a számra, én pedig egy nehézkes sóhajt engedtem távozni a tüdőmből.

- Többek között rajtad meg úgy általánosságban véve a hímneműeken.

- Máris téma lennék? – kuncogta édesen, de ezúttal mégsem érte el a várt hatást, mert képtelen voltam mosolyogni.

- Nem akarlak elveszíteni – kapaszkodtam ismét a nyakába, megfeledkezve a fogadalmaimról.

- Már miért veszítenél el? – két keze közé fogta az arcomat és gyengéden eltolt magától, hogy egymás szemébe nézhessünk. – Honnan veszed ezt a butaságot, hm?

- Nem tudom. Egyszerűen csak félek, hogy eleged lesz belőlem, rám unsz, vagy éppen kihasz~ - hirtelen nyeltem le a meggondolatlan szavaim tömkelegét, mielőtt még tényleg megbántottam volna KiBumot.

- Úgy érzed, hogy kihasználnálak? Őszintén felelj. Ezt érzed? – nézett mélyen macskás szemeivel az én homályos lélektükreimbe.

- Nem tudom. Itt vagy te, aki bármelyik lányt megkaphatná. Itt van a nővérem és az állandó intelme a férfiakról.

- Hé! – homlokát az enyémnek döntötte, miközben erősebben fogta kezei közé az arcomat. – Mi az, hogy bármelyik lányt megkaphatnám, hm? – akaratlanul mosolyodott el, majd szinte azonnal el is komolyodott. – Lehet, hogy te azt hiszed, hogy bármelyik lányt megkaphatnám és lehet, hogy így is van, de nem kellenek a bármelyikek. Mert nekem csak egy kell. Egy, aki olyannak tud szeretni, amilyen vagyok. Mert néha nagyon féltékeny vagyok, néha pedig zsörtölődök, ritkán pedig az őrületbe tudom kergetni az ember lányát a szeretetrohamaimmal. Szerinted ezt mennyien tudják elviselni, hm? – vállat vontam tanácstalanságomban. – Rajtad kívül senki sem – puszilta meg az orrom hegyét, majd újra elmélyítette pillantását.

- Komolyan mondtad? - pityeregtem.

- A legkomolyabban, Jagiya - csókolt meg érzékien, majd elengedve ajkaimat ismét elmélyítette pillantását. - Szeretlek. Egyszerűen szeretlek Park HyoJoo és nem akarok nélküled lenni. Bármit megteszek, hogy boldog legyél és megnyugodj. Képtelen lennék téged bántani - hívott még egy gyengéd csókba, nekem pedig a tüdőmben akadtak a további szavak.

Reszketve fontam át KiBum nyakát a karjaimmal és a lehető legközelebb préseltem testemet az övéhez. Ajkai és érintései minden kétséget száműztek az elmémből és végre megszűnt a rémálom. Boldogság és mámor kerekedett felül a fájdalom helyett. KiBum mindent elfeledtetett velem és nem maradt más, csak a Szerelme.