15. fejezet

* * * HyoRin POV * *

- Holnap. Öhm. Nem. Mármint. Öhm – nyeldeste a gombócait HyoJoo, végül vett egy nagy levegőt és végre kinyögte a baját. – Holnap KiBum elvisz a suliba meg haza is hoz, és szerintem a koncertet is kihagyom most.

A pumpa a másodperc tört része alatt ment fel bennem, ahogy a kisebbik húgom a mondandója végére ért. KiBum?! Komolyan gondolta? Először azt hittem, hogy csak beütötte a fejét és félrebeszél, de ahogy a szemébe néztem, kezdtek kétségek gyötörni. Nagy nehézségek árán tudtam csak visszafojtani a haragomat, mert nem akartam HyoJoon levezetni az idegességemet, de valahogy a tudtára akartam hozni az észérveimet, hogy miért is ne találkozzon KiBummal.

Persze Minre most is lehetett számítani. Ahogy minden alkalommal, ha a pasik voltak a téma hármunk között. Vigyorogva pislogott a húgunkra és már csüngött is a nyakán szinte, hogy minden apró kis titokba beavathassa őt.

- Ugye most csak vicceltél, HyoJoo?! – kulcsoltam össze a mellkasom előtt a karjaimat.

- N-nem – motyogta picit rémülten.

- Unnie, ne csináld – fogott a bal vállamra HyoMin, alig hallhatóak voltak a szavai.

- Eszedbe ne jusson, hogy KiBummal fogsz sétálgatni a nyílt utcán! Majd Min elvisz a suliba meg el is hoz, mint eddig! – morogtam.

- D-de...? – összegyűltek a könnyek a szemében, azonban engem nem tudott mégsem meghatni a tekintete. – Én. Én azt hittem.

- Unnie, ne csináld – ismételte meg Minnie a korábbi szavait, hasztalanul.

- HyoMin! Menj a szobádba! – utasítottam ellenkezést nem tűrően. – Ez kettőnkre tartozik HyoJooval! – pillantottam ezúttal az idősebb húgomra, akin szintén hatalmas döbbenet lett úrrá.

- Ne beszélj úgy velem, mintha gyerekek lennénk! Tudtommal egyidősek vagyunk, HyoRin!

- Ha nem viselkednétek kamaszok módján, akkor nem beszélnék úgy veletek! Indíts a szobádba, Park HyoMin! – kiáltottam el magam, mire HyoMin összerezzent.

Összenézett HyoJooval, majd az emeletre robogott. Már csak az ajtajának csapódását hallottam, ahogy bevágja a háta mögött mérgében. HyoJoo rémülten pislogott rám, szinte már kocsonyaként remegett előttem. Próbálta visszatartani a könnyeit, és inkább a haragjának teret engedni, de az üveges szempárja elárulta, hogy képtelen rá.

- Unnie – kezdett bele kisvártatva, de nem akartam végighallgatni.

- Hülye vagy HyoJoo – jelentettem ki tényként, amitől csak még jobban megilletődött.

- Hah? – düllesztette ki pupilláit a szokottnál is nagyobbra.

- Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy KiBum kedvességből akar kísérgetni a suliba meg vissza. Mindaddig mézesmázos lesz, míg meg nem kapja azt, amit akar. Utána csak elhajít, mint a használt papír zsebkendőt szokás, amibe kifújjuk az orrunkat.

- De KiBum~

- KiBum más? – fojtottam belé gúnyos hangon a gondolatait. – Ezt akartad mondani? – habozva ugyan, de parányikat biccentett. – Hazudik. Ő is. Mindegyik. Azért csinálják, hogy a bugyidba férkőzzön mind, megfektessen és aztán szépen tovább álljon, ha már nem tudsz újat mutatni neki. Kihasználják a nőket, egyikük sem jobb, mint a másikuk. Mind egyforma!

- Nem – motyogta immáron könnyes hangon. – Nincs igazad, HyoRin. KiBum tényleg más.

- Miért? – nevettem el magam. – Mert azt mondta és te el is hitted neki? – biccentett. – Látod. Ezért vagy hülye, HyoJoo. Mert hiszel egy hímneműnek.

- Nem igaz! – könnyes hangok törtek fel belőle, végül ő is követte HyoMin példáját és a szobájába menekült.

Egy ideig csak bámultam magam elé, várva, talán visszajön valamelyikük, de hiábavaló volt az ácsorgásom. Egyik lány sem került elő a szobájából, ellenben Min ajtajának rése alól ismerős zene kúszott át. Ideges volt és megpróbált valahogy lehiggadni. Minek után egyikük sem akart lejönni, így vállat vontam, a konyhába mentem és töltöttem magamnak egy pohár bort. A jó öreg cimbora mindig a segítségemre volt, ha bizonyos gondolatok kezdtek eluralkodni a fejemben. Visszaballagtam a nappaliba és az ablakon át merengve kortyolgattam el a pirosló nedűt.

* * * HyoMin POV * * *

Nem akartam hinni a saját fülemnek, amikor Rin a szobámba zavart. Tisztára úgy kezelt, mintha valami tini lennék, ő meg a házsártos nagymama, aki rühelli az unokáját, akire vigyáznia kell, ezért inkább a szobájába parancsolja. A szüleinktől sem tudtam nagyon elviselni, mikor ezt szánták büntetésül, hát még HyoRintől hallani ugyanezeket a szavakat.

Eleinte gondoltam, számolással csillapítom le magam, de csak még jobban felbosszantottam magam, ahogy a számokon agyaltam, így inkább egy biztosabb módszert választottam. A hifimhez tipegtem, megkerestem JapánApánktól egy zúzósabb számot, és ami a csövön csak kifért, úgy ordíttattam a zenét a lejátszóban. Nem akartam Rin hangját a fejemben hallani, de mégsem jártam teljes sikerrel. Hiába üvöltött a rock, képtelen voltam lehiggadni.

A könnyeimet nyeldesve kerestem elő a telefonomat a táskám aljáról, majd ahogy az ujjaim közé szorítottam az apró készüléket, azonnal a gyorstárcsázóra nyomtam. Nem tudtam, hogy kivel beszéltem utoljára telefonon, így arról sem volt fogalmam, kit zargatok a délutáni tevékenységei közepette. Legnagyobb meglepetésemre egy mély és kissé búgó férfi hang szólalt meg a vonal túloldalán.

- Szia, Minnie! Baj van? – még fel sem fogtam igazán, hogy kinek a számát sikerült tárcsáznom, amikor furcsa melegség töltötte el a mellkasomat.

- N-ne. Ne haragudj – szipogtam. – Nem. Nem akarlak. Zavarni. Csak. Összevesztünk – motyogtam elkeseredetten.

- Nem zavarsz – megértően csengtek a szavai, szinte lassan meg is feledkeztem a bajomról. – Ezúttal min sikerült összevesznetek? – némi mosolygást fedeztem fel a hangjában, az én szám is apró görbületet vett fel.

- Mindig ugyanazon – mormoltam magam elé meredve, miközben letörölgettem a könnyeimet.

- Akkor pasi van a dologban – sóhajtott fel halkan, amiben hamar követtem. – Halljuk, ezúttal mit sikerült összehoznia a bolond nővérednek?

- Yeonnie? – tettem fel bátortalanul a kérdésemet, nem tudtam, hogy együtt vannak-e abban a pillanatban, de mielőtt WonShikre zúdítottam volna a fájdalmamat, biztos akartam lenni, hogy semmit nem zavarok meg kettejük között.

- Elment zuhanyozni, mielőtt indulunk edzésre – egy kevés zavart fedeztem fel a hangjában, talán már el is kalandozott az én imádnivaló csoporttársam a barátnőjével és a forró vízzel.

- De tényleg nem szeretnék zavarni – próbáltam ellenkezni, hátha mégis rosszkor telefonálok.

- Nem zavarsz. Tudod, hogy Yeonnie legalább fél órát tölt a zuhany alatt, így van húsz perc szabadidőm. Parancsoljon, Park Kisasszony, mondja el, mit érez.

Vettem még egy nagy levegőt, megtörölgettem az orromat is, majd szinte egyetlen szusszal egybekötve zúdítottam minden bajomat Ravira. Nem szólt közbe, csak hallgatott. Néha hümmögött egyet, vagy egy Igent bökött hozzám, de hagyta, hogy kibeszéljem magamból az érzéseimet. Közel húsz perc telt a panaszáradatommal, mire hagytam végre őt is beszélni.

- Te mit gondolsz? – kérdeztem teljesen lecsillapodva.

- Azt, hogy nagyon bolond még mindig a nővéred és tényleg jó lenne tudni, hogy mi szállta meg, mert nem volt ennyire szkeptikus a pasikkal.

- Nem tudom – sóhajtottam egy mélyet.

- Félsz, igaz? – alig hallhatóan tette fel a kérdést, amit abban a másodpercben nem tudtam értelmezni.

- Én? Mitől? Vagyis miért?

- Ha KiBumra így reagált HyoRin, akkor hogyan reagálna TaeMinre. Ez a bajod, igaz?

- Te mikor is tanultál meg belemászni a fejembe? – mosolyodtam el hosszú percek óta először.

- Csak jól ismerem a női félelmeket. Minden rendben lesz. Most mennem kell, mert visszajött a kisasszony és elég szúrós szemmel pislog rám, hogy éppen melyik nőmmel cseverészek – gyermeki kacaj hagyta el Ravi száját, amikor meghallottam TaeYeon hangját.

Viszont WonShik reakcióját már nem tudtam meg, mert a barátnőm kikapta a kezéből a telefont és egy mozdulattal kinyomhatott. Nem aggódtam, mert tudtam, hogy Ravi úgyis mindenről beszámol TaeYeonnak, így nekem már csak egyetlen apró bocsánatkérés marad maximum, de TaeYeon ezt úgysem hajtaná be rajtam sohasem.

* * * HyoJoo POV * * *

A legszívesebben egy kiskanál vízben fojtottam volna meg az idősebb nővéremet. Annyira az eszét vette már a szerelmi csalódása, hogy képtelen volt meghallani mások érveit a pasikról. Nagy ívben tojt a fejemre, bármit mondhattam volna neki, úgyis csak az ellenkezőjét értem volna el.

Az utolsó pillanatig tartottam a könnyeimet, míg végül biztos helyen nem éreztem magam és utat nem tudtam engedni nekik. Az ágyamra zuhantam és engedtem, hogy feltörjenek az érzéseim. Boldognak éreztem magam, de Rin ezt egy másodperc alatt elfújta és csak fájdalmat tapasztaltam. Fájt bent. Fájt, hogy el akar szakítani KiBumtól, amit nem akartam. Sírva kutattam a telefonom után, hogy GwiBoon hangjában találjak némi nyugalomra.

Azonban hiába tárcsáztam a barátnőm számát, minden alkalommal foglaltat jelzett a készülék. Legalább tízszer egymás után hívtam, de eredménytelen volt minden próbálkozásom. Nem tudtam GwiBoonnal beszélni, KiBumot pedig nem mertem felhívni egy ilyen dolog miatt. Nem akartam elveszíteni, de mégis úgy tűnt, hogy ami még el sem kezdődött, hamar véget is ér.

Magamhoz szorítottam a párnámat és abba fojtottam a létező összes könnyemet, miközben egyre kisebbre húztam össze magam, hogy valahogy el tudjak tűnni a szobámból és KiBum karjaiban találjam magam legközelebb. Nem számoltam a perceket, csak abban reménykedtem, hogy álomba sírhatom magam és mire felébredek, vége lesz, én pedig újra boldog leszek.

Egy remegő kézfejet éreztem meg a bal vállamon, ami finoman rászorított a testemre. Nem bújtam elő a rejtekemből, helyette inkább még összébb húztam magam. Az ujjak ellazultak, majd lassan végigsimították a felkaromat és a hátamat. Tudtam, hogy kihez tartozik a tenyér, a haragom pillanatok alatt átvette a helyét a fejemben.

- Mit akarsz? – morogtam az ágyneműbe fúrt arccal. – Nem akarlak látni, úgyhogy akár mehetsz is!

- Beszéljünk – suttogta halkan, újra a vállamra fogott.

- Már elmondtad a véleményedet, nincs kedvem még egyszer végighallgatni. Hagyj békén! – elrántottam a vállamat a keze alól.

- Szeretnék veled beszélni, HyoJoo – puszilta meg a hajamat és még egyszer végigsimított a hátamon.

- Miért akarnál te velem bármiről is beszélni? – dünnyögtem továbbra is a párnába temetve a fejemet.

- Mond neked valamit az a név, hogy Kim GwiBoon? – mosollyal a hangjában súgta a fülembe, mire felkaptam a fejemet és a nővéremre néztem.

- Hah? – csak pislogtam rá borjúként, mire szélesedett a lágy görbülete és a maradék könnycseppemet is letörölgette az arcomról.

- Beszéltem GwiBoonnal. Megkérdeztem, hogy mégis hogyan is gondolja ezt az egészet a bátyja, aztán egy picit beszélgettünk. Talán egy kicsit többet is, mint eredetileg szerettem volna.

- És? – mormoltam az orrom alatt, kíváncsi lettem volna arra a beszélgetésre.

- Nem mondom, hogy örülök a dolognak, Hugi, mert nem. Ahogyan azt sem szeretném, hogy a saját bőrödön kelljen tapasztalnod olyanokat, mint nekem.

- Unnie~

- Várj egy picit – fogott mindkét vállamra, bólintottam egyet. – Mivel GwiBoon elmondta, hogy a bátyja tényleg komolyan gondolja a dolgokat veled és ő is pontosan látja rajta, hogy őszintén szeret téged, így nem tudok mit tenni. Tiltani nem tudlak, mert egy suliba jártok, és minél inkább tiltanálak tőle, te annál inkább találkozni akarnál vele.

- Akkor ez most mit is jelent pontosan? – remény csillant fel a számomra és bízni akartam Rin ítélőképességében.

- Szeretném, ha azért velünk jönnél a koncertre és megbeszélnéd a dolgot KiBummal. Talán kibírja ezt az egy napot nélküled.

- ... – csak nyeltem egyet a szavaitól, nem igazán tetszett a kérése.

- Cserébe pedig jöhet-vihet a suliba és még szombaton is eljöhet elköszönni, vasárnap meg már úgyis itthon vagyunk, akkor találkozhattok.

- Nem mintha az engedélyed kéne a dologhoz – hallottam meg Min hangját az ajtóból, mindketten a fiatalabb nővéremre kaptuk a fejünket. – Nem vagyunk gyerekek és Jojo azzal találkozik, akivel akar. Ahogy én is.

Egyikünk sem értette HyoMin kijelentését, de miután kinyögött egy nevet és elrobogott a szobából teljes képzavarba kerültem, Rint pedig ezzel az idegösszeomlás szélére sodorta a testvérünk. Tényleg egyszerre lendültünk támadásba a nővérünk ellen, hogy felnyissuk a szemét, akadnak még normális pasik is a világon?