14. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

- Gyere velem – lihegte az utolsó csókba, miután még egyet lökött felém.

- Nem megyek – ziháltam, tenyereimmel megtámaszkodtam a mellkasán és felemelkedtem róla, aztán pedig egy könnyedebb mozdulattal le is másztam Taoról, hogy visszacsúszhassak a helyemre.

- Miért nem?

- Komolyan kérdezed? – néztem rá értetlenkedve, miközben magamra varázsoltam a ruháimat.

- Komolyan – bólintott és ő is belebújt a nadrágjába, aztán pedig a pólót is visszavette.

- Tao, ezt már százszor megbeszéltük. Te Pekingben jársz egyetemre, ide csak cserediáknak jöttél mindösszesen fél évre. Nem fogom abbahagyni a sulit, megmondtam.

- Nem is kell. Csak gyere velem.

- Kínába?! – fakadtam ki az újabb kérésére, amit annyiszor átrágtunk már, mióta ismerjük egymást.

- Ott is tudsz tanulni. Cserediák-programmal is akár. Vagy át is iratkozhatsz. Segítek bármiben, csak gyere velem.

- Nem fogom itt hagyni a húgaimat. Azt egyetlen pasi sem fogja elérni nálam, hogy bármikor is lemondjak róluk.

- HyoRin, szeretlek – nézett mélyen a szemembe, nekem hirtelen nevetnem kellett ettől a két szótól.

- Ne szeress! Nem vagyok jó! És kétlem, hogy ennyi idő alatt te annyira belém szerettél volna! - dühöngtem.

Megmarkoltam az ajtó kilincsét, egy lendülettel kivágtam, majd be is csaptam és elindultam vissza a városba. A legközelebbi buszmegállót vettem célba. Már épp fordultam be a soron következő utcasarkon, amikor Tao autója elszáguldott mellettem. Tudom, hogy megbántottam, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy nem így kellett volna reagálnom a kérésére, de amikor kimondta az SZ betűs szót, a legszívesebben tényleg a képébe röhögtem volna.

A fejemet rázva ballagtam a buszmegálló felé, nem törődve az utamba kerülő emberekkel, csak egy kis nyugalomra vágytam. A telefon kétszeri rezgése azonban hamar megakadályozott a dolgomban. Magamban morogva kotortam elő a mobilomat és a kijelzőre néztem. Daisuke neve villogott a parányi monitoron.

- Mi a baj, Sukkie? – szóltam bele kissé megrémülve, nem szokása velem konzultálni telefonon.

- Nincs semmi baj, csak gondoltam szólok, hogy ne felejtsétek el a koncertet!

- Oh! A koncert! Persze! Tényleg! – még szerencse, hogy felhívott, mert már ki is ment a fejemből.

- ChiChivel arra gondoltunk, hogy mehetnénk együtt, és akkor előbb be tudlak vinni titeket a backstage bejárón át. Így külön tudtok még dumálni a nagybátyámékkal.

- Benne vagyok! – feleltem önfeledten.

- Király! Akkor szombaton reggel tízkor találkozunk a suli előtt. Ott felszedlek titeket a kisbusszal és megyünk egyből a helyszínre, megbeszélem még a dolgot Reita-kunnal is, hogy tudjanak róla.

- Túltárgyaltuk. ChiChit üdvözlöm, mond meg neki két csókcsata között! – kuncogtam, mire csak halkan morgott valamit, aztán meg is szakadt a telefonbeszélgetésünk.

Visszacsúsztattam a zsebembe a készüléket, ácsorogtam még pár percig a megállóban, mire megjött a busz, és már csak arra tudtam figyelni, hogy megoszthassam a lányokkal a jó híreket. Nem csak szimpla koncertre megyünk, hanem még előtte dumálhatunk a zenekarral, plusz a backstage bejárón mehetünk be mindenki más előtt. Mindig is imádtam Daisuke-t, de ilyenkor kiváltképp tudok rajongani érte. ChiChinek szerencséje van ezzel a sráccal. Nekik sikerült az, ami nekem nem.

A saját fájdalmas elmélkedésemtől még szorosabb lett a mellkasom odabent. Hirtelen tört utat magának a múlt és annak minden szenvedése. Kezdve azzal a bizonyos SZ betűs szóval, a rajongáson keresztül az elválásunkig. Egykoron még jelentett valamit, amikor ezt mondta nekem valaki, de azóta csak nevetéssel és egyben fájdalommal tölt el mindig, ha csak meghallom. Újra az az érzés kerített hatalmába, ami Taoval történt, és mégis teljesen máshoz kapcsolódott. Nem akartam, hogy uralma alá vegyen, mert tudtam, hogy csak kínt hoz magával... semmi mást.

* * * HyoMin POV * * *

Fel sem fogtam, hogy éppen TaeMin mellett ballagok hazafele. A karja védelmezőn ölelt magához, táskám szabadon lógó kezében pihent, amit időnként meglóbált játékosan, az én karom pedig kabátja alatt markolta a vékony anyagot, miközben ujjai azért néha lágyan megcirógatták jobb vállamat.

Nem tudtam, egyáltalán milyen témát keressek, amivel egy kicsit szórakoztathatnám, bár azzal is beértem, hogy mellette tipeghetek lányos zavaromban. Újra és újra megpróbálkoztam, hogy szóra nyissam a számat, de minduntalan kudarcot vallottam. Valahányszor feljebb emeltem a fejemet és arcára pillantottam, annyiszor hagyott el a bátorságom TaeMin tekintetét és finom mosolyát látva, ami ajkain ült, mióta kiléptünk a házból.

- Szerinted jól kijönnek majd egymással? – törte meg végül ő a csendet, hirtelen nem tudtam, merre vagyok arccal előre, de még azt sem, hogy kikre gondol.

- Mármint? – reagáltam egy értetlen kérdéssel az érthető kérdésre.

- A húgom meg Ravi. Szerinted jól kijönnek majd egymással? – szorított gyengédebben a vállamra és még közelebb húzott magához.

- Biztos vagyok benne – mosolyogtam a válaszomat, határozottabban markoltam meg pólójának anyagát, illata lassanként zárt egy bűvös csendharangba.

- Rendben. Hiszek neked – pillantott rám szeme sarkából, pontosan akkor, amikor én is rá néztem.

- Miért épp nekem? – bukott ki belőlem zavaromban. – Mármint, ha Yeonnie mondaná ugyanezt vagy éppen Ravi, akkor nekik nem hinnéd el? Vagy miért? Miért épp az én szavamra adsz? – záporoztattam kérdéseimet, ami láthatón mosolyogtatta meg még jobban.

- Mert a húgomat elvakíthatja a szerelem, ahogyan Ravit is, plusz biztos, hogy ott próbálna meggyőzni, ahol csak tud és megígérne mindent nekem.

- Értem – biccentettem, bár korántsem fogtam fel az indokait. – De engem is elvakíthat valami – mormoltam az orrom alatt, végig sem gondolva a szavaimat.

- Micsoda? – megállított andalító sétánk közben, felkanyarintotta a táskámat a vállára, majd mindkét tenyerét felkarjaimra tette. – Mire gondolsz, HyoMin? – nézett mélyen a szemembe, a levegő is a tüdőmben rekedt ettől a csokiszín szempártól.

- Hát. Csak arra, hogy. Hm – pislogtam értetlenkedve.

- Igen? Figyelek? – suttogta bizsergető hangon, az egész testem beleremegett a dallamba.

- Hát. Csak. Én. Szóval.

- Én? – kérdezte halvány mosollyal ajkain, kidülledt a pupillám egyszavas reakciójától.

- Hah?

- Én vagyok az, aki elvakíthat? – sóhajtotta még közelebb hajolva hozzám, ajkai szinte súrolták a számat; szavak helyett egyetlen bizonytalan bólintással feleltem. – Örülök – szélesedett kissé a görbület száján, majd a parányinál is kevesebb távolságot megszüntette kettőnk között.

Lágy és édes csókba hívott. Talán még gyengédebb volt, mint az első. Még mámorítóbb, még hívogatóbb. Még varázslatosabb. Mindkét kezemmel megkapaszkodtam a pólójában, hogy ne omoljak a karjaiba, amiért ilyen hatással van rám, ezt persze biztatásnak vette. Bátrabban csókolt. Sokkal.

Érzékien, vágyfokozóan simította össze párnáit az enyémekkel, alsó ajkamat finoman megharapta, majd a felsővel is így cselekedett, végül nyelvét húzta végig rajtuk, bebocsátásban reménykedve. Engedtem. Hagytam, hogy TaeMin irányítson, s követtem őt minden mozdulatban. Nyelve lassú táncba hívta vörös izmomat, alkalmanként a fölényért vívtunk csatát, melyet szüntelenül ő nyert.

Tenyerei lejjebb siklottak a karjaimon és derekamon zárták be útjukat. Mellkasunk összeért, míg az én szívem a torkomban lüktetett, addig TaeMin dobogása nyugodt volt. Magabiztos. Éppen olyan, mint ő maga. Néhány percig elvesztünk a mámorban, majd jobb kezét arcomra csúsztatta és gyengéden elszakította ajkait az enyémektől. Homlokával megtámasztotta az enyémet, majd mindkét tenyerét arcomra simította. Hüvelykujjai lágyan cirógatták a bőrömet.

- Este még úgyis felhívlak a jó éjt puszimért! – még egyszer összeérintette ajkainkat, egy kicsit magához ölelt, aztán tovább ballagtunk.

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk el a házig, egyáltalán hogyan kerültem az ágyamba, de ott voltam. A hátamon feküdtem és a lábammal piszkáltam a táskám vállpántját. Közben pedig TaeMin szavai csengtek a fülemben és csókjait éreztem a számon. Valóság? Álom? Mindkettő?

* * * HyoJoo POV * * *

Egészen a szobámig szédelegtem, miután sikerült parancsolnom a lábaimnak KiBumtól való elválásomat követően. Hatalmas űrt éreztem a mellkasomban, szinte már szorította a szívemet a hiánya. Pedig sok idő nem telhetett el, hogy elköszöntünk, nekem mégis éveknek tűnt. Nem tudom, hogy valaha meg fogom-e szokni ezt az érzést, megbarátkozni magával a gondolattal, hogy el kell válnom tőle, még ha csak órákra is.

De a tudat, hogy másnap reggel megint láthatom, valahogy megnyugtatott. Nem tudom, miért, de alább hagyott a szorítás a bordáim között. A szőnyegemre csúsztam, pontosan úgy, mint GwiBoonéknál. Hanyatt vágtam magam és a halványzöld plafonomat kezdtem méricskélni. Ütemes rezgés szakított ki hosszan tartó ábrándozásomból, nehézkesen kotortam elő a mobilomat, nem akartam, hogy zavarjanak az álmodozásaim közben. Azonban a kijelzőre pillantva bennem akadt az összes levegő. Remegve emeltem a fülemhez a telefont, a hang, ami köszöntött újabb álomba taszított.

- Hiányzom, HyoJoo-yah? – duruzsolta bizsergető hangján, mindenem beleremegett.

- M-miért? – értetlenkedtem.

- Felelj – kérte lágy hangon. – Hiányzom?

- Mindig hiányzol – motyogtam fülem tövéig vörösödve.

- Te is nekem, HyoJoo-yah.

- Miért hívtál? – kérdeztem balgán.

- Mert hiányzott a hangod is. És tudni akartam, hogy te is gondolsz-e rám.

- Mindig – pironkodtam.

- Helyes – kuncogta elégedetten, én is felnevettem. – Alig várom, hogy holnap reggel legyen – suttogta boldogan, olyan volt, mint egy kamasz, aki először szerelmes életében.

- Én is, de tényleg nem kell értem jönnöd~

- Ezt már megbeszéltük, Jagiya – az ütő is megállt bennem a becézést hallva, csak pislogni voltam képes.

- ITTHON VAGYTOK, LÁNYOK?! – Rin kiáltása zökkentett ki a mámorszerű valóságból, hogy a tényleges valóságba lökjön.

- Mennem kell – mormoltam az orrom alatt csalódottan.

- Hallom. Még hívlak. Nem szabadulsz tőlem – hallottam, ahogy mosolyogva fenyegetőzik, a szívem hevesen kezdett kalapálni, lelki szemeim előtt láttam KiBum arcát pontosan ebben a helyzetben.

- Nem is akarok – vallottam be az igazat, remélve, hogy némi örömet is szerzek vele KiBumnak.

- Nem is fogsz! Szia, HyoJoo-yah. Jagiya – ezzel kinyomta a telefont, a vonal megszakadt.

Nagyot szusszantva keltem fel a szőnyegről, hogy megtudjam, miért kiált annyira értünk Rin. Nem szokása ennyire számon tartani, mikor és hol vagyunk, de valamiért most mégis izgatottnak éreztem a hangját. Ledobtam a telefont az ágyra, aztán a földszintre siettem.

Valami nem volt rendben a nővéreim között, tuti, hogy összekaptak valamin, de arról fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az. Talán megint pasitéma lesz. Viszont akkor nem most kéne előállnom a kapcsolatommal, bár azt nem tudom, mivel fogom indokolni, hogy állandóan a telefonon lógok, és mivel fogom kidumálni, hogy nem kell Minnek elvinnie a suliba. Aham. Azt egyikük gyomra sem fogja bevenni, hogy „Egyedül is odatalálok, nagy vagyok már!”, mert eddig is megtehettem volna. Ha meg előállok, hogy KiBum jön értem és haza is hoz, akkor végem.

A koncertet meghallva boldogan ugrottam a nővéreim nyakába, bár valamiért újra szorítani kezdett a mellkasom. A koncert egyet jelent azzal, hogy nem leszek együtt KiBummal. Belegondolni is rossz volt és nem akartam átélni. Csak most kezdődött ez az egész közöttünk, hiába nem akartam a nyakán lógni, túlságosan messze sem akartam lenni tőle. Mert nem tudhattam, hogy mikor lesz rám ideje, még ha csak pár perc is, és egy megmagyarázhatatlan ok azt mondatta velem, hogy ugrani akarok, amint hív, de mégsem. Már épp a szombati menetrendet kezdték tárgyalni, amikor egyre rosszabbul éreztem magam, így hátráltam két lépést tőlük és elengedtem őket.

- Jojo? Minden oké? – fogott a bal vállamra Min, zavarodottan pislogtam rá.

- Nem nézel ki valami jól. Rosszul vagy? – faggatózott Rin is, tudtam, hogy nem lehet tovább magamban tartanom a gondolataimat, mert belebolondulok.

- Holnap. Öhm. Nem. Mármint. Öhm – nyeltem egyet, majd nagy levegőt véve folytattam. – Holnap KiBum elvisz a suliba meg haza is hoz, és szerintem a koncertet is kihagyom most – egyszerre tapadt rám a két szempár; az egyik dühtől izzott, a másik meglepettségtől és boldogságtól ragyogott.