12. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Gondolkodás nélkül csókoltam meg JongHyunt. Azt hittem, hogy majd elrántja a fejét, de nem tette. Bár nem azonnal, de viszonozta. Félszegen ugyan, de belement a csókba, és kicsit közelebb húzott magához. Bal kezemet a lapockái közé vezettem, a jobbal pedig még jobban a hajára szorítottam. A lehető legközelebb préseltem őt magamhoz és csókoltam egyre bátrabban puha ajkait.

Sokkal ízletesebb volt, mint amire számítottam. Bársonyos, gyengéd és egyben mámorító is. Önkívületlenül sóhajtottam fel, ahogy egyre határozottabban éreztem ajkait az enyémre tapadni. Még a térdeim is megremegtek egy pillanatra az érzéstől. Végigsimítottam gerince mentén, majd a pólója aljához érve bebújtattam az ujjaimat az anyag alá és selymes bőrét kezdtem érzékien karmolászni. Összerezzent, én pedig a csókba mosolyogtam.

Elvettem a kezemet a hajából, azzal is lekövettem teste hibátlan vonalát és azzal is bebújtam a ruhája alá. Újabb remegést váltottam ki belőle, ismét csak egy visszafogott kuncogással tudtam reagálni, ami leginkább az elégedettségemnek felelt meg. Kezdett nem zavarni a korábbi beszélgetésünk, miszerint a fogadott bátyám lett, ahogy egyre inkább elvesztünk a másik ajkának kényeztetésében.

Lassan hátrálni kezdtem és azzal együtt húztam is magammal JongHyunt, míg végül megint az álló hangfalnál találtam magam. Egy könnyed mozdulattal felfészkeltem magam rá, a combjaim közé szorítottam JongHyunt. Derekán átfontam a lábaimat, ezáltal még inkább magamhoz tudtam vonni.

- HyoRin? – súgta ajkaink közé pillanatnyi elválásunkkor.

- Mi az? – lihegtem vágytól fűtötten, majd újra ízlelgetni kezdtem kívánatos párnáit.

- Várj – ujjaival szakította meg a csókot. – Várj egy kicsit, HyoRin.

- Miért? – húztam vissza magamhoz, követelve a folytatást.

- A húgom a legjobb barátnőd, és ez egy cseppet sem lenne helyénvaló. Ne értsd félre, kedvellek, tényleg. De nem akarom, hogy~

- Hogy mi?! – elvettem róla a karjaimat és a lábaimat. – Mégis mit nem akarsz? – lecsúsztam a hangfalról és eltoltam. – Hiszen ti pasik mindig ugyanazt akarjátok. Az érzelem nélküli szexet. Most itt van a lehetőség. Rajta! – dühöngtem kissé könnyes hangon, de igyekeztem tartani magam JongHyun előtt. – Vagy most azzal jössz, hogy „Tenemvagyolyanmintatöbbi”? Mind egyformák vagytok! – kiáltottam el magam könnyes hangon. – Csak egyet tudtok. Kihasználni a nőket!

- HyoRin – a vállaimra fogott, de én lelöktem a kezeit magamról.

- Hagyj békén!

- HyoRin, várj már egy kicsit – elkapta a csuklómat és visszarántott magához. – Mi ütött beléd, hah? Mi lelt? Mitől változtál meg ennyire, HyoRin? – két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. – Tudom, hogy nem voltál ilyen, Prücsök – aggódva járatta sötétbarna tekintetét a pillantásomban, szája sarkában parányi mosoly bújt meg a becézéstől. – Miért nem akarod nekem is elmondani, hm?

- Engedj el – motyogtam elcsukló hangon.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, Prücsök – megcirógatta az arcomat hüvelykujjaival. – Mi a baj? Miért lettél ilyen, HyoRin?

- Hagyj békén, JongHyun – mormoltam, miközben letöröltem az első kibuggyanó könnycseppet az arcomról és JongHyun kezeit is levettem onnan.

Kérdőn és értetlenül nézett rám, de nem voltam hajlandó válaszolni egyetlen kérdésére sem. Nem akartam, hogy tudja, hiszen nem értette volna meg. Ő is, ahogyan a többi, pasiból van. Semmihez nem értenek, csak minket kihasználni, majd rongyként eldobni. Ezért pedig hatalmas elismerést kapnak a haverjaiktól. De ha ugyanezt már mi nők kezdjük el csinálni, akkor nem vagyunk mások, csak ribancok. Miért? Akkor miért kell elítélni, ha egy nő éli ezt az életet, a pasik pedig miért vannak az egekig magasztalva ilyenkor?

Lenyeltem az összes sós nedvességet és inkább visszamentem JongHee szobájába. Nem tudom, hogy merre leledzhetett épp, mert ott nem találtam, viszont kedvem meg nem volt utána keresgélni. Főleg nem úgy, hogy JongHyun képes lett volna engem keresni és faggatni. Felmarkoltam a táskámat és kirobogtam a házukból. Hazaindultam. Könnyeimmel küszködve iparkodtam a hazaúton, amikor hirtelen elém vágott egy autó. A sötétített üveg lassan lehúzódott, és a sofőr rám villantotta szédítő mosolyát. Visszamosolyogtam.

* * * HyoMin POV * * *

TaeYeon beszámolója melegséggel töltött fel. Örültem, hogy jó úton haladnak WonShikkel, és láthatóan ettől Yeonnie is boldog volt. Mintha megkönnyebbült volna, hogy Ravi komolyan érdeklődik iránta és nem csak egy kalandot lát a barátnőmben. De erről semmi kétségem nem is volt. Shiki már az első naptól fogva kedvelte a barátnőmet, csak nem akarta ezt nagydobra verni, mert azért mégis hoznia kellett a macsó srác imidzsét, ami nem kis feladatnak számított.

De végre összekaparta magát, kidobta a kukába ezt az elviselhetetlen énjét, amit rajtunk kívül mindenki más szeretett, csak mi nem díjaztuk ezt a stílust. Mosolyogva szorongattam TaeYeont, és nagyon reménykedtem, hogy boldogok lesznek együtt. Hiszen imádták egymást, és ez csak jó lehetett alapnak egy párkapcsolatban.

- Te merre voltál ilyen sokáig? – motyogta a nyakamba, amitől most én váltam először falfehérré, aztán pedig izzó lávává.

- Öhm. Hogy? Hogy én? – hebegtem.

- Ühüm. Te. Hol voltál? – kibújt a vállgödrömből és rám szegezte ellentmondást nem tűrő szempárját.

- Én. Én. Izé. Én. Én csak. Én izé.

Az ütő is megállt bennem TaeYeon tekintetét látva. Újra és újra nagyot nyeltem. Eljött az a pillanat, hogy színt kellett volna vallanom előtte. De soha nem mondtam neki, hogy engem érdekelne a bátyja, ahogyan arról sem tudtam, hogy TaeMint esetleg én érdekelhetném. Hiszen annyi lánnyal volt mindig is körülvéve a suliban, ahova táncolni jár, meg még a fellépéseken is mindig körberajongták őt.

Viszont most annyira más volt, mint általában. Olyan hétköznapi és elérhetőnek tűnő. Még számomra is elérhető. Egy hangosabb sóhaj szakadt fel belőlem az utolsó gondolatom pillanatában, mire TaeYeon a kezeimre szorított. Valamiért elhomályosult előttem a barátnőm arca és már csak egy nagy pacát láttam magam előtt.

- Jól vagy, Minnie? – kérdezte suttogva.

- Ühüm – mormoltam, miközben megpróbáltam leplezni a könnyeimet.

- Na, ne kamuzz, mert nem veszem be! – szorított erősebben a kézfejeimre. – Halljam! Mi történt veled? Merre voltál?

- Én csak. Yeonnie – sóhajtottam fel végül nevével.

- Igen? – hangja hirtelen aggodalmasan csengett, tudtam, hogy innen már nincs visszaút, el kell neki mondanom.

- Én. Énkintvoltamafürdőszobában – nyögtem ki alig hallhatóan egyetlen szuszra.

- És?

- Szóval én. Én elfelejtettem.

- Mit? Mit felejtettél el?

- Hát. Öhm. Kopog. Kopogni.

- Igen, és? Aztán?

- Szóval. Az van, hogy én – éreztem, hogy egyre vörösebb leszek.

- Minnie. A suli első napja óta ismerjük egymást, és nincsenek titkaink a másik előtt. Mondd el, hogy mi a baj.

- Véletlenül rányitottam a bátyádra a fürdőben, és.

- A bátyámra? – kérdezte megilletődve. – Mármint TaeMinre?

- Miért? Van másik bátyád is Yeonnie? – előbújt belőlem a szarkazmusom, de szinte azonnal vissza is fogtam magam, mielőtt nagyobb bajba kerülök annál, mint amiben már úgy is voltam.

- Nincs. Történt valami?

Még egy gombócot toltam le a torkomon zavaromban, és onnantól kezdve csak egyre nagyobbakat nyeltem. Végül mindent bevallottam TaeYeonnak, egészen a csókig bezárólag, de nem felejtettem el megemlíteni TaeMin kérését sem, miszerint, ha indulok haza, köszönjek be neki. Barátnőm szemrebbenés nélkül hallgatta a mondandómat. Nem szakította félbe sem egy csipkelődő megjegyzéssel, sem pedig egy újabb kérdéssel. A mesém végén már nem mertem TaeYeon szemébe nézni, így inkább a kezeinket bámultam.

Imádott barátnőm megcirógatta ujjaival a kézfejeimet, éreztem, ahogy puha párnái a homlokomat érintik egy lélegzetvételnyi pillanatra, majd elengedte a kacsóimat, és a derekamra kulcsolta vékony karjait. Nem szólt, csak magához ölelt. Hiába kérdeztem, bánja-e a dolgot, nem válaszolt, csak csendesen ölelt. Több mint húsz perc némaság után lazított csak a szorításán, majd kezei közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett. Az ítélet megszületett.

* * * HyoJoo POV * * *

GwiBoonnak még könnyen ment a színvallás, már csak azt nem tudtam, hogy a nővéreimnek hogyan fogom elmondani a dolgokat. Szerettem volna megosztani velük a boldogságomat, de rettegtem a fogadtatástól. Oké, Min mindig is azt szajkózta, hogy az Igaz Szerelmek mindig rátalálnak az emberre, amit Rin állandó jelleggel megcáfolt. De valahol mégis úgy éreztem, hogy a fiatalabbik nővérem támogatná a kapcsolatot KiBummal. Viszont Rin óva intett mindig is a pasiktól, és talán még képes lett volna zárdába is csukatni, csak hogy megvédjen.

Nem tudtam, mégis mit kellene tennem, de nem szerettem volna túl sokáig titokban tartani ezt az egészet. GwiBoon még mindig a mennyezetet bámulta, én pedig az ő mosolygós arcvonásait figyeltem. Mintha teljesen máshol járna képzeletben, és magamban ücsörögnék a szőnyegén.

- Unnie? – szusszantottam fel kisvártatva.

- Na? – pillantott rám, halvány mosoly ült ki ajkaira.

- Szerinted megmondjam a nővéreimnek?

- Micsodát? – felemelkedett kicsit, végül alkarjaival támasztotta meg magát.

- Ezt az egészet.

- Te tudod. Neked kell tudnod, hogyan fogadnák a hírt.

- Ez az, hogy nem tudom. Minnie még úgy, ahogy megértené, és talán még örülne is neki, de Rin biztos, hogy apácát csinálna belőlem, ahogy megtudná.

- Akkor vagy hallgass, vagy mondd meg csak Minnek. Aztán pedig együtt beszéltek a nővéretekkel egy kicsit később.

- Gondolod, hogy ez jó lehet?

- Vagy továbbra is titokban tartod mindkettejük előtt, vagy HyoMint hívod segítségül Rin ellen, és együtt győzitek meg erről a kapcsolatról a szédült nővéreteket.

- Szerinted HyoMinnel sikerülhet?

- Passz. De egy próbát megérne szerintem. Vagy pedig előttük is titkoljátok majd a dolgot.

- De ez csak egy csók volt, Unnie – motyogtam, lesütöttem a szememet zavaromban.

- Minden szerelem „csakegycsókvolt”-tal indul – rám kacsintott a megjegyzése után.

A fülem tövéig vörösödtem, és a legszívesebben elástam volna magam valahol a kertjükben a szégyenem miatt. Illetve nem a szégyenemben, hanem lányos zavaromban. GwiBoon mindig is jól bánt a szavakkal és mindig is tudta mikor hogyan használja őket. Most is. Hiszen minden szerelem csak egy kóbor csókkal indul.

Akkor miért éreztem mégis úgy, hogy velünk egészen másként történtek a dolgok? Mert nem puszta kóbor csók történt, hanem KiBum volt az, aki kezdeményezte. Aki először átölelt, és aki közelebb hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Akarta. A simogatást. Az ölelést. A csókot. Engem.

Az egész délutánt végigbeszélgettük GwiBoonnal, átrágtuk magunkat az eseményeken, végül megfogadtam a barátnőm tanácsát. Először csak Minnek beszélek a csókról, aztán majd együtt megpróbáljuk meggyőzni a nővérünket. Már csak egy dolog volt hátra. A számomra jelen pillanatban legnehezebb. Szólni KiBumnak, hogy hazaindulok. Reméltem, hogy elfelejtette, amit kért, és már egy cseppet sem akart hazakísérni, de nem arról volt híres, hogy bármiről is megfeledkezett volna.

GwiBoon mosolyogva terelgetett el a Bátyja szobájáig, óvatosan bekopogtatott, majd a vállamra szorított, és visszaszalszázott a szobájába. Fújtattam egyet, de szinte a kiengedett levegőm maradéka majdnem bent is akadt, amikor kinyílt az ajtó és ott termett előttem KiBum teljes valójában. Mintha csak egy Angyal mosolygott volna rám.

Kihúzta a kezemből a táskámat, egy laza mozdulattal a vállára kanyarintotta, majd kijjebb lépett a helyiségből. Jobb karját átvetette a vállamon, közelebb húzott magához, majd egy puszival jutalmazott meg, amit a hajamra kaptam. Elandalogtam a földszintig, belebújtam a cipőmbe, és már csak azt vettem észre, hogy együtt sétálunk a kapujuk felé, aztán az utcát vesszük célba.

Szerelmespárként ballagtunk egymás oldalán. KiBum jobb karja továbbra is a vállamon pihent, a táskám az ő vállát nyomta, én meg csak szédelegtem a közelségétől. Nem akartam hazajutni, a legszívesebben az összes keresztutcába és zsákutcába bementem volna, csak minél később kelljen hazaérnem. De végül mégis eljutottunk az otthonomhoz.

KiBum szembe fordult velem, mosolyogva rám nézett, majd mindkét tenyerét a vállaimra simította. Felsóhajtottam. Varázslatos volt a kép, ami elém tárult és örökre abban a pillanatban akartam maradni. Meredten néztünk a másik lélektükrébe, majd KiBum lassan lejjebb hajolt az arcomhoz. Puha ajkai lágyan érintették az enyémeket, a térdeim válaszoltak neki abban a másodpercben.