11. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Elengedtem a garázslejáró kilincsét, és JongHyunhoz mentem. Nem tudom, hogy mi vezérelte a lépteimet, de képtelen voltam őt magára hagyni. Hiszen tudtam; tisztában voltam, milyen érzés magad lenni a fájdalmaiddal. Megtapasztaltam. Nekem is piszkosul fájt, amikor vége lett, és a hintában kuporogtam. Ha akkor nem jön oda WooHyun és rángat ki a játékból, akkor még nagyon sokáig ott gubbasztottam volna.

Elvettem JongHyuntól a basszusgitárját, óvatosan letettem a helyére, és amint szabaddá váltak a karjaim, átfontam a derekát. Közelebb léptem hozzá, de még magamhoz sem öleltem igazán, amikor homloka a vállgödrömre simult, remegős sóhaj szakadt fel belőle, majd a következő pillanatban a teste finoman rázkódni kezdett.

Csak állt lehajtott fejjel, miközben szorítottam magamhoz. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, mert próbálja elfojtani az érzéseit, a kezei ökölbe szorultak, újabb és újabb nehéz sóhaj szakadt fel belőle. Jobb kezemet lassan elvettem a derekáról és végighúztam a gerince mentén. Összerezzent. Nem álltam meg, folytattam tovább. Szüksége volt egy biztos pontra a káosz közepén, és jelen pillanatban én voltam az egyetlen, aki ezt meg tudta neki adni.

Erősebben öleltem magamhoz, végül megfogtam bal csuklóját és gyengéden rászorítottam. Ellazult a kézfeje, majd remegve és kissé habozva emelte meg a karját, aztán csúsztatta a derekamra hosszú végtagját. Felsóhajtottam. Nem sokkal később már a másik karja is a derekamon pihent, a felsőmet markolta. A kezdeti remegése nem akart alábbhagyni, így visszatértem a háta simogatásához, és lassan ringatni kezdtem, ahogy a kisgyerekeket szokás.

- HyoRin? – mormolta a vállgödrömbe néhány pillanat múltán, alig tudtam megérteni a saját nevemet, annyira érthetetlennek hatott.

- Cssh. Most csak próbálj megnyugodni – suttogtam a fülébe, még egyszer végigsimítottam a hátán.

- Ugye ezt nem mondod meg a húgomnak? – dünnyögte.

- Micsodát?

- Ami most van. Nem mondod meg neki, hogy kiborultam, ugye?

- Nem hiszem, hogy nem tudná, milyen állapotban vagy most, biztos vagyok benne, hogy érzi. Ahogyan én is érzem, amikor Minnie kiborul és fordítva. Unnie is érzi most a bajodat.

- Hm. Unnie.

- Most ezzel meg mi bajod van? – morogtam halkan.

- Semmi – végre egy apró kuncogást sikerült felfedeznem a hangjában, a teste is fokozatosan ellazult, de még mindig finoman ringatóztunk.

Bal kezem szorításán is lazítottam, és elengedtem a derekát, azzal a tenyeremmel is lekövettem teste ívét, közelebb préseltem magamhoz. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, a mellkasom heves dübörgésbe kezdett. Éppen akkor, amikor JongHyun tenyerei siklottak végig a hátamon. Beleremegtem az érzésbe, orromat automatikusan fúrtam a nyakszirtjébe, és abban a másodpercben szívtam is magamba a mámorító illatát. A másodperc tört része alatt vette el az eszem.

Kicsit ő is megemelte a fejét az én vállamból, a nyakamnál éreztem meg forró leheletét, villámcsapás száguldott végig a gerincem mentén. A forró lehelet mellé kisvártatva csatlakozott egy még forróbb ajakpár, ami érzékien simult a bőrömre. A pólójára szorítottam, mielőtt még megcsuklottam volna az érzés pillanatában. Nagyot nyeltem zavaromban. Nem lehet. Hiszen az előbb beszéltük meg, hogy húgaként tekint rám. Én pedig a bátyámként nézek fel rá. Akkor most mégis mi van? Értetlenül markoltam a pólóját, szabadulnom kellett volna, de képtelen voltam megtenni.

Jobb keze tincseim közé futott, valahogy az én jobb kezem is az ő rozsdabarna hajzuhataga közé tévedt. Egyszerre szorítottunk gyengéden a másik hajára, majd emeltük is fel a fejünket egymás vállgödréből. Homlokommal megtámasztottam JongHyun homlokát. Felsóhajtottam. Az egyik másodpercben még a mélybarna lélektükörbe fulladtam, a másikban kissé telt ajkait vizslattam. Önkéntelenül nyaltam meg a számat, valahányszor párnáira néztem.

Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Egyszerűen érezni akartam azokat az ajkakat az enyémekhez tapadni, és megbizonyosodni róla, hogy valóban annyira ízletes, mint amennyire látszik. A ringásunk erősödött, sőt, már inkább hasonlított egy érzéki tánchoz, mintsem nyugtató ringatáshoz. A csípőm ágyékához feszült, mellkasomat az övéhez préseltem, majd az alig egy centis távolságot megszüntettem ajkaink között. Gondolkodás nélkül csókoltam meg.

* * * HyoMin POV * * *

Az a kép már nincs meg, hogyan jutottam el TaeYeon szobájáig, és kerültem a padlóval majdnem megegyező szintbe, de tudtam, hogy odabent vagyok már és nem a közlekedőn szobrozok tovább. Hallottam TaeYeon dallamos hangját, de a szavait már nem sikerült teljesen feldolgoznom. Üveges szemmel bámultam az arcát és a csillogó szemét, a mozduló ajakpárt, ami folytonosan felfelé ívelő görbületben áll.

- Hahó?! Minnie?! – valaki hirtelen integetni kezdett előttem, és az utolsó másodperc utolsó századmásodpercében jöttem csak rá, hogy TaeYeon tenyere leng az arcomban.

- Igen! Figyelek! – mentegetőztem gyorsan, de csak még jobban elárultam magam, hogy egyetlen szót sem hallottam barátnőm beszámolójából.

- Tényleg? – összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, tekintete szikrákat szórt felém. – Mit mondtam utoljára?

- Öhm – nyeltem egyet.

Azt hittem, hogy menten elsüllyedek szégyenemben, mert semmire sem emlékeztem az elmúlt tizenhárom percből. Csak arra, hogy Yeonnie beszél, de hogy miről, azt senkinek meg nem tudtam volna mondani. Hiába is küzdöttem volna az emlékek csákánnyal való felásásában, felesleges lett volna minden próbálkozásom. Halványlila gőzöm sem volt, miről mesélt nekem imádott barátnőm, így végül feladtam. Lesütöttem a szememet, törökülésbe pakoltam a lábaimat, és összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben. Bűnbánóan kuporogtam a szőnyegen, és láthatatlanná akartam válni.

TaeYeon nem mozdult, sőt, éreztem, ahogy már lassanként darabolja a testemet, aztán kiskanállal kivájja a belső szerveimet, és már teszi is fel a netre egy wonos indulóalapról. Még kisebbre húztam össze magam, majd újfent elkezdtem megpróbálni a lehetetlent. Emlékezni. De semmi. Egyszerűen üres volt a fejem, és TaeMin csókján kívül semmire nem tudtam koncentrálni. Kiesett minden.

Csak a telt ajkakat éreztem, ahogy gyengéden játékba hívja a számat, és kényeztet lágyan. A selymessége semmihez sem volt fogható, egy álomba zuhantam egyetlen szívdobbanás alatt, és többé már nem akartam felébredni ebből a vízióból. Ott akartam maradni, míg ki nem lehelem a lelkemet és tűnök el a Szellemvilágban.

- Na?! – zökkentett vissza az eufóriából TaeYeon hangja, újabb gombócot toltam le a torkomon.

- Öhm. Ravi? – kérdeztem a lehető leghalkabban és óvatos hanglejtéssel.

- Mi van vele? – sikított fel, az arca azonnal vérvörös színben pompázott tovább, és már meg is feledkezett az én darabolásomról.

- Én is ezt kérdezem! – végre volt egy ütőkártyám, amit rögvest fel is használtam a saját megmentésem érdekében. – Mi van Ravival? Mi történt, amíg nem voltam mellettetek? – rebegtettem a pilláimat, TaeYeon pedig fokozatosan lett egyre vörösebb.

- Semmi – motyogta izzó arccal, aztán elkapta a pillantását, és zavarában a szőnyeg rostjait kezdte fürkészni.

- Na! Mesélj! Mi volt?

- Hazakísért.

- Igen? Aztán? Mit csinált vagy mit nem csinált?

- Hát.

- Na?! Ne kelljen már az a nyamvadt harapófogó! Léptetek már végre valamerre?! – közelebb csúsztam TaeYeonhoz, és a vállaira fogtam.

- Ha úgy vesszük.

- Hogy'? – pislogtam erőteljesen, végül fújtatott egy nagyot, és elmesélte azt a kis időt, amíg én otthon voltam.

Ahogy az WonShiktól várható volt, házig kísérte imádott barátnőmet, és persze még az úton is cipelte Yeonnie táskáját, hogy szabad legyen legalább az egyik keze, és tudja fogni. Persze TaeYeon szinte meg sem szólalt az egész séta alatt, nem találta a szavakat, Ravi pedig nem faggatózott. Bőven elég volt neki, hogy végre kettesben van a szerelmével, és élvezheti a pillanatot.

De a házhoz érve mindketten tanácstalanul álltak a másikkal szemben, végül Ravi volt az, aki lépett. TaeYeonhoz egyet, és zárta gyengéden a karjaiba a búcsúzáskor, aztán egy apró puszit nyomott a homlokára. Nem bírtam mosolygás nélkül hallgatni a beszámolót, a puszihoz érve pedig magamhoz öleltem zavarodott barátnőmet. Egy szintet ugrottak... éppen úgy, ahogy én ugrottam TaeMinnel? Úgy? Ugrottunk? De miért?

* * * HyoJoo POV * * *

Egy hatalmas koppanást érzékeltem magam előtt, ami inkább tompa esés volt, de nekem mégis erőteljes ütésnek hatott. Lehet, ha nem az Álomvilágban táncikálok, akkor nem érzem annyira erősnek, de ezt nem sikerült megoldanom KiBum édes ajkainak íze után. Még mindig éreztem a számon a puhaságát és a gyengédségét, ahogyan a karjait is éreztem a derekam köré fonódni. Mintha még mindig mellettem lett volna.

Két bársonyos tenyér pihent meg a vállaimon, majd egyetlen lendülettel rántottak is fekvő helyzetbe. GwiBoon nyomorgatott magához, amit csak egy hangos nyüszítéssel tudtam lereagálni. Persze a szenvedésem cseppet sem hatotta meg, mert tovább gyömöszölt, én pedig feladtam a küzdelmet. Visíthattam volna vagy kapálódzhattam volna, hasztalan maradt minden erőlködésem. Éreztem, ahogy kiszorítja belőlem a szuszt, és lassan elszáll belőlem minden élet. De legalább boldogan halok meg, gondoltam, hiszen KiBum ajkait éreztem utoljára magamon, és a húga lesz az, aki véget vet nyomorult életemnek. Szép halál.

- HyoJoo-yah – sikította a fülembe, amitől persze elment a maradék hallásom is, és már egyáltalán nem tudtam érzékelni a külvilágot. – HyoJoo-yah.

- I-gen? – nyöszörögtem két fojtogatás közepette.

- Voltál már szerelmes? – csilingelő hangon kérdezte, végül picit lazított a szorításán, és megéreztem az első oxigénfoszlányt lejutni a tüdőmbe.

- Öhm. Unnie? – pislogtam fel rá bamba fejjel.

- Telefonáltam – pironkodott.

- Igen, azt tudom. A nagymamád keresett.

- Ühüm. A hétvégén megyünk hozzá, de nem is ez a lényeg, mert ezt két perc alatt lerendeztem.

- Hanem? Hogy’ kapcsolódik a nagyid a szerelemhez? – nagyon hülyének éreztem magam akkor és ott, de tényleg nem értettem az összefüggést a két dolog között.

- Sehogy.

- Akkor?

- WooHyun.

- Igen? Történt valami?

- Belefutottam, amikor a bátyám szobája felé csattogott.

Felcsillant a szemem a szavait hallva. Végre megtört a jég, és GwiBoon nem félt kettesben maradni WooHyunnal? Türelmetlenül vártam a folytatást, hogy valami használható információt is megosszon velem a barátnőm, de csalódnom kellett. Nem akart beszélni. Hiába faggattam tovább, csak a fejét rázta és mantrázta, hogy ő márpedig nem fog kikezdeni a bátyja legjobb barátjával. Teheti a szépet és a jót, számára az tabu. Igen. Ezt tudtam GwiBoonról, és egyet is értettem vele. Egy bizonyos mértékig. Mert az én esetem valahogy hirtelen mássá tette.

Mivel soha nem beszéltem GwiBoonnak az érzéseimről, nem voltam biztos benne, hogy azzal ellentétben ő tud-e róluk. Mert mégis a bátyja volt az én titkos szívszerelmem, még akkor is, ha KiBum eleinte tényleg csak barátként tekintett rám. Mostanáig. De nem akartam tovább titkolni a dolgot a barátnőm előtt sem, joga volt tudni az igazat. Tőlem. Nem a bátyjától és nem is valaki vadidegentől. Hanem tőlem. Összeszedtem minden bátorságomat, hogy végre színt valljak neki.

- Unnie? – törtem meg a percek óta tartó némaságot.

- Hm? Mi az, HyoJoo-yah? – szusszantott egyet, majd mindketten a hátunkra feküdtünk a vastag szőnyegen és a halványbarack mennyezetet kezdtük bámulni.

- Mondanom kell valamit – sutyorogtam az orrom alatt.

- Akkor mond – kuncogott, jobb kezével megkereste a bal kezemet és az ujjainkra szorított. – Köze van a mondandódnak a bátyámhoz? – nyeltem egyet.

- Öhm – úgy tűnt, mindent tud. – Hát. Talán. Igen – pusmogtam.

- Mondd csak – megint az ujjainkra szorított, majd el is lazította őket, de a mosolygás nem tűnt el a hangjából.

- Amíg te telefonáltál, addig bent maradt velem Sunbae, és szóval. Hát.

- Én nem bánom – kuncogta halkan, felkaptam a fejemet a padlóról, és kidülledt szemmel pupilláztam a barátnőmre.

- Unnie?

GwiBoon is megemelte a fejét, nyomott egy puszit az arcomra és a homlokomra, majd visszafeküdt a szőnyegre, halk sóhaj szakadt fel belőle. Tudta. GwiBoon mindent tudott rólam és az érzéseimről. Csak arról nem volt fogalmam, hogy ezt látta-e rajtam, vagy KiBum tudatta vele őket. Ennyire nyilvánvaló lett volna minden, vagy GwiBoon volt rosszabb egy radarnál? Nem tudtam, de valahogy az a halk megjegyzése megnyugtatott. Nem bánja. Ha ő nem bánja, akkor vajon a nővéreim mit szólnának hozzá? Talán Minnek tetszene, de Rin leordítaná a hajamat a helyéről, aztán pedig tömlöcbe vetné KiBumot. Nekik is tudniuk kellett, de rettegtem az idősebb nővérem reakciójától.