2016. február 8., hétfő

10. fejezet / HyoRin POV

JongHee mosolyogva karolt belém, és húzott is kicsit maga után, ahogy újra elindultunk hozzájuk. Nem néztem hátra. Tudtam, hogy ki áll mögöttünk, és kérte meg imádott barátnőmet némi harapnivaló készítésére. JongHee bátyja volt a bizsergető hang tulajdonosa. Többször botlottunk már egymásba a barátnőméknél, de valahogy nála kimaradt az, hogy meg akarjon szerezni, vagy éppen én keressem emiatt a társaságát. Más volt. Ő kilógott a sorból... meglehetősen.
Nevetve vetődtünk be a lakás bejárati ajtaján, de Hee-yah nem hagyta abba a rángatást, egészen a szobájáig vonszolt, aztán taszajtott is rajtam egyet. A rózsaszín ágytakaróra vetődtem, de velem egy időben legalább négy plüss egyszarvú is. Pontosabban szólva engem támadtak be JongHee kedvencei, amik az ágyon heverésztek egész álló nap. Mindegyiknek JongHee illata volt, amik a leginkább egy virágos kertre emlékeztettek. Édeskés, de korántsem émelyítő aroma.
Megragadtam a fejemen landoltat, és mosolyogva ültem fel vele. A leginkább ez hasonlított normális unikornishoz. Fehér színű anyag borította a testét, ezüstös hatású volt a szarva, a szeme pedig halványkék. Még emlékszem erre a darabra, bár a pontos napjára nem, de azt tudom, hogy a vidámparkban voltunk, mert a bátyja meg akarta lepni a születésnapján. A céllövöldében természetesen sem én, sem pedig JongHee nem nyertünk semmit, de akkor jött a felmentő sereg a bátyja személyében.
Természetesen – ahogy az a fiúktól várható – telitalálatot hozott össze, és megnyerte a fődíjat. JongHee viszont nem rajongott túlzottan a mackókért, így egy kicsit el is keseredett, amikor az árus a kezébe nyomta a majdnem egy méteres barna és ölelnivaló plüssjátékot. Mihez kezd ilyenkor egy szerető testvér, ha nem azt teszi, amit kell? Nem cserélte be a játékot, hanem külön megvette ezt az egyszarvút, ő pedig megtartotta a nyereményét. JongHee-nek pedig azóta ő a kedvenc unikornisa. Érthető okból.
Hiányoztak azok a régi idők. Amikor én is a húgaimmal mentem mindenhova, és minden hétvégére volt valami családi kirándulás betervezve. Talán ha anyáéknak nem ilyen munkája lesz idővel, akkor még mindig lenne esélyünk a közös programra, vagy ha én egy kicsit jobban figyelek a lányokra, akkor most nincs ez az egész.
A kezdeti önmarcangolásomból a telefonom zaja rántott vissza a jelenbe. Nem tettem le az ölemben szorongatott plüsst, bár úgy elég nehézkesen tudtam előkaparni a táskám aljáról a rezgő kütyümet, de végül sikerrel jártam. Min neve villogott a kijelzőn. Fújtattam egy nagyot, és megpróbálkoztam a normális kommunikációval, noha még mindig a bögyömben volt kicsit.
Legbelül fájt, ahogy a húgommal beszéltem és viselkedtem a suliban, a hangja és az állandó aggodalma pedig hamar észhez térített. Tudtam, hogy félt mindentől és mindenkitől most már, de nem akartam, hogy beleszóljon az életembe. Fogalma sem volt róla, hogy mit miért teszek, mert szerinte az egyáltalán nem helyes. De arra képtelen voltam, hogy elmondjam neki az igazat. JongHee-n és WooHyunon kívül senki nem tudta, hogy miért lett vége annak a kapcsolatnak. Ők is csak egy majdnem félnapig tartó faggatózás után tudták kiszedni belőlem az igazat. Kettőjük közül is leginkább WooHyun volt a sikeresebb fél.
Miután elköszöntem Mintől, visszadobtam a mobilomat a táskába, aztán lecsúsztam a szőnyegre, az ágy lábához kuporodtam. Szerettem a földön ücsörögni, és elmélázni az Élet nagy dolgain. Kislánykoromban főleg a szerelemről gyártottam az elméleteimet; azon belül is főként az Igaziról. Soha nem akartam, hogy jóképű legyen, és ő legyen a leghelyesebb fiú a világon, csak azt akartam, hogy legyen benne valami, ami megfog. Legyen hatalmas nagy barna szeme, legyen egy olyan mosolya, ami csak az enyém, és nagyon puha legyen a keze.
Fel sem tűnt, ahogy meredten bámulom a Mochi névre keresztelt játékfigurát, és közben lassan végiggördül az első könnycsepp az arcomon a mélázásom közben. Aztán valamiféle meleget éreztem meg ugyanazon az útvonalon, ahol a könnyem folyt végig. Először csak képzelgésnek tűnt, de amikor másodszor is elöntött az a melegség és puhaság az arcom másik oldalán, akkor néztem csak fel a plüssről.
Pislogtam néhányat, hogy leplezzem a további sós nedvességet, és lassanként ki is rajzolódott a meleg érintéshez tartozó alak. Elsőként egy mélybarna szempár, ami korántsem nevezhető elhanyagolható méretűnek. Mintha egy kölyökkutya bámulna rám kíváncsi szemekkel. Aztán kitisztult az arc is. Igyekeztem nem picsogni tovább, de a barna örvény valamiért nem hagyta. Hirtelen olyan volt, mintha bármikor kisírhatnám magam mellette, mert egyetlen kérdés vagy szó nélkül hallgatná végig a szipogásomat, és vigasztalna addig, míg meg nem nyugszom.

- Jól érzed magad? – suttogta, amikor egy harmadik könnycseppet törölt le az arcomról.
- Persze, jól vagyok – vettem egy nagy levegőt, és magamra erőltettem a normálisabb külsőmet.
- Akkor miért pityeregsz itt magadban és szorongatod közben Mochit? – féloldalas mosolyra húzta kissé telt ajkait, valamiért ösztönösen mosolyodtam el vele én is.
- Nincs különösebb oka – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Csak eszembe jutott, amikor ezt vetted a húgodnak.
- Te is kaptál valamit, nem? – lekuporodott velem szembe, alkarjait megtámasztotta a térdein, és összekulcsolta az ujjait. – Mi is volt az?
- Egy plüss volt az is – elmosolyodtam.
- Ja, igen – kuncogta.
- Egy dínó – reagáltunk egyszerre, egy másodpercre megdobbant a szívem az ellágyult mosolyát látva. – Igen. Egy kék színű dínó.
- Igen. Emlékszem rá. És nagy szeme volt.
- Van. Nagy barna szeme van.
- Még megvan? – kérdezte kisebb meglepettségében.
- Persze – jelentettem ki büszkén, és még ki is húztam magam.
- Azért nem volt olyan nagy, mint Mochi, nem lehet annyira ölelgetni. Vagy rosszul emlékszem?
- Nem – szusszantottam mosolyogva. – Nem emlékszel rosszul, de én akkor is sokat ölelgetem. Nyugalomra lelek, ha magamhoz szorítom.
- Örülök.

Furcsa mód, JongHee bátyjának szokása volt a mai napig összeborzolni a hajamat, mintha még mindig kislány lennék. Most is ezzel az apró mozdulattal toldotta meg a válaszát, és mégis ő volt az egyetlen, akinek ezt bármikor hagytam. Valahogy egy kicsit olyan volt, mintha nekem is a bátyám lenne, nem csak a barátnőmnek. Jó volt néha nem a legidősebbnek lenni, és azokban a pillanatokban egy ártatlan kislány szerepében tündökölni.

- Kész a kaja, éhenkolbász! – toppant be a szobába JongHee is. – Mi jót csinálsz a barátnőmmel, JongHyun?
- Csak beszélgettünk erről-arról. De megyek is, mert nincs hangulatom a Barbie babás történeteitekhez – hangos nevetésben tört ki, ahogy elsurrant JongHee mögött.
- Adok én neked olyan Barbie babát, hogy arról koldulsz! – még sikerült vállon csapnia az utolsó pillanatban, ahogy elmenekült a szobából.

Én csak vigyorogtam a láthatatlan bajszom alatt, és néztem a még mindig gyerekként veszekedő testvérpárt. Felsóhajtottam. Azt hiszem, hogy este még bocsánatot kérek Mintől, amiért egy tapló módján viselkedtem vele. JongHee levetette magát mellém, belém karolt, a fejét odadugta az arcomba. Fogkrém-reklámhoz hasonló vigyorral pillázott rám.

- Mi az? – pislogtam vissza rá.
- Mit akart tőled a bátyám?
- Semmit, Unnie, tényleg. Csak dumáltunk.
- Miről dumáltatok? – faggatózott kérlelhetetlen tekintettel.
- Hm – szusszantottam egy nagyobbat, és megszorítottam Mochit. – Még mindig úgy közlekedik a lakásban, mint valami szellem, mert meg sem hallottam, amikor bejött a szobádba.
- Mondtam neki, hogy itt vagy, azt mondta, hogy akkor köszön neked. De hogy’ jön ez most ide, hah?
- Meglátta, hogy sírok, és megkérdezte az okát.
- Sírtál? – elhúzódott egy picit, én pedig csak bólogattam aprókat. – Miért?
- Nem tudom – vállat vontam.
- Rin. Te pont nem az a fajta csajszi vagy, akinél ok nélkül törik el a mécses, főleg nem egy vadidegen szobájában.

JongHee-nek valahogy volt egy különleges képessége. Jobban ismert bárkinél, néha még HyoMinnél is. Nem tudom, tehetsége volt hozzá. Gondolatolvasó vagy valami földönkívüli lény, de minden helyzetben tudta, hogy mikor mire és hogyan reagálok. Veszélyes a közelében lennem.

- Na? Akkor megmondod, hogy miért pityeregtél itt és fojtogatod még mindig Mochit?
- Csak eszembe jutott pár apróság.
- Mint például?
- Amikor Mochit kaptad. Meg a gyerekkori álmodozásaim.
- Melyikre gondolsz most pontosan?
- Neked soha nem volt pasi ideálod, Unnie? – néztem homályos szemekkel JongHee-re.
- Ideál? Mármint? Úgy érted, hogy az álompasi vagy mi?
- Olyasmi. Akivel mondjuk, le tudnád élni az életedet, és együtt öregednétek meg.
- Hát.

De az én imádnivaló barátnőm már nem tudta befejezni a gondolatát, mert ebben a pillanatban vágódott ki a szobájának az ajtaja, és vetődött át a küszöbön JongHyun legjobb haverja.

- Ebben a házban senkinek sem szokása kopogni? – fakadt ki vörösen izzó arccal JongHee, miközben a váratlan vendégünkre nézett.
- Kopogtam, aztán jöttem. Gyertek a garázsba!
- Minek?! Nem megyünk! Beszélgetünk! Csajos program van! Ti meg játsszatok tücsköt magatoknak! Nem vagyunk kíváncsiak a macskanyávogásotokra!
- Gyere már, Hee-yah! Ne kéresd magad!

HunChul megragadta a barátnőm csuklóját, és egyetlen laza mozdulattal felrántotta a földről. Ideje sem volt tiltakozni, mert elkapta a derekát, és már citálta is az ajtó felé, aztán pedig egyenesen a garázslejáróhoz. Én meg csak kuporogtam a földön ülve bambán, és igyekeztem feldolgozni a látottakat. Végül egy halk torokköszörülés érkezett az ajtófélfát támasztó bátyustól.

- Van kedved meghallgatni minket, Prücsök?
- Prücsök? – kidülledt a szemem a becézést hallva. – Az se most volt, amikor így hívtál – jegyeztem meg halkan, miközben feltápászkodtam a szőnyegről.
- Az lehet, de nekem még mindig Prücsök vagy. A húgom barátnője, szóval olyan, mintha a húgom lennél te is. Kicsit nehezebb eset a másik szélviharhoz képest, de azért kezelhető vagy.
- Ez igazán megnyugtató, JongHyun.

Visszatettem Mochit az ágy közepére, megsimogattam a fehér sörényét, és JongHyunhoz sétáltam. Nem volt kedvem egyedül gubbasztani a szobában, és egyébként is kíváncsi voltam már azokra az állítólagos dalokra, amiket összehozott ez a garázsbanda. Még szerencse, hogy a szüleik megengedték nekik egyáltalán; bár mondjuk JongHee anyukája mindig is az engedékenyebb fajtából volt való, az apukájuk pedig soha semminek nem volt az elrontója.
Mosolyogtam egy sort JongHee bátyjára, aztán én is a garázs felé vettem az irányt. Nyomomban az újdonsült – és nyakamba vett – bátyámmal. Az alagsorban JongHee szokásához híven látszólagosan duzzogott az egyik sarokban, HunChul pedig őt figyelte áhítozó szemekkel.  Odacsoszogtam a barátnőm mellé, nyomtam egy nagy puszit az arcára, és én is kaptam egyet tőle. Ezen persze felbátorodott HunChul is, így ő is kiharcolt magának egyet a barátnőmtől, meg a másik két srác is kibulizott magának egyet-egyet. Végül JongHyun parancsára mindenki beállt a helyére, hogy megmutathassák azt a bizonyos dalt, amiért lerángattak minket.
Az úgynevezett rögtönzött próba el is kezdődött volna, ha a bátyuskánknak a nője nem robban be az utolsó pillanatban, és tör ki hisztérikus rohamban.

- ELEGEM VAN, HALLOD?! ELEGEM VAN, HOGY MÁST NEM CSINÁLSZ, CSAK AZT A NYAMVADT GITÁRT NYÚZOD! MIKOR LESZ MÁR IDŐD RÁM IS? MEGÍGÉRTED, HOGY ELMEGYÜNK VACSORÁZNI!
- SeKyung, kérlek. Holnap elviszlek, rendben? Te választhatsz, oké? De ez most tényleg fontos, egy demó lesz belőle, ha sikerül végre összehangolnunk. Csak ma légy még türelemmel, rendben?
- Nem! Egyáltalán nincs rendben, JongHyun! Elég volt! Nem kell nekem ez az egész! Végeztünk! – ezzel bevágta maga mögött az ajtót, és tornádóként távozott is tőlünk.

JongHyunra néztem. Értetlenül állt és a gitárját szorította az ujjaival. Hirtelen azt hittem, hogy ketté töri a hangszert fájdalmában. Szorítani kezdett a mellkasom, és felrémlett bennem minden az én szakításommal kapcsolatban. HunChul kérésére a másik két srác letette a hangszereket, és ezzel véget is vetettek az el sem kezdődött próbának. JongHee megpróbálta megvigasztalni a testvérét, de JongHyun nem kért belőle. Csak bólintott egyet, hogy minden rendben van vele, és arrébb noszogatta őt. Ketten maradtunk. Én balgán támasztottam a hatalmas hangfalat, és még mindig JongHyun arcát figyeltem. A szeme könnybe lábadt a következő másodpercben, de minden erejével azon volt, hogy elfojtsa a jeleket.

- A legjobb lesz, ha én is megyek – motyogtam, aztán ellöktem magam a hangfaltól.
- Maradnál még egy kicsit? – dünnyögte elcsukló hangon, mire visszafordultam az ajtóból.

Elengedtem a kilincset. Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor és ott, de maradtam. Visszabattyogtam JongHyunhoz, óvatosan kivettem a kezei közül a gitárját, vigyázva betámasztottam a tartójába, aztán átöleltem a derekát. Még át sem fontam a karjaimmal, amikor homloka a vállgödrömre simult, a teste pedig finoman rázkódni kezdett.

2 megjegyzés :

  1. IGEN! Alig vártam, hogy cédrusosaromadinópuppyjonghyun megjelenjen! *-*
    IGENIGENIGEN!
    Most pedig befejeztem. xD
    Jonghee számomra szimpatikusnak tűnik és most így Rin szemszögéből nézve a dolgokat ő sem olyan nehéz eset. Próbálom megtalálni az arany középutat ennél a lánynál, de feladtad a leckét :D
    Ah Istenem, Jonghyun még mindig egy imádnivaló tökéletesség és ez a véleményem még akkor sem szokott változni, mikor némely ficben nem éppen szerethető karakternek van megírva. Egyszerűen ez ilyen ultimatefan elfogultság xxxxddd
    Látszik már, hogy péntek van Unniem ><
    A végén viszont azt a lúvnyát meg tudtam volna verni, de mit meg? Agyon! Nem tudom, miért kellett ezt csinálni, ha én lettem volna Sekyung helyében, inkább bent maradok Jonghyunnal és meghallgatom a próbát meg támogatom, csak hogy vele lehessek^^
    Nagyon tetszett a rész, remélem, Rin megvigasztalja a nyöszörgő kutyust :'c
    Hwaiting, Unniem! *3*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyszerűen imádom az Örömödet, Pici Dongsaengem! <3 Imádom, amikor kifakadsz pillanatnyi boldogságodban, és szét tudnálak zabálni ilyenkor! ^^
      Nagyon örülök, hogy JongHee-t szimpatikusnak tartod, mert annak is szánom :) HyoRin... nos... nehéz eset, még nekem is, de idővel ki fog derülni, hogy miért is ilyen, amilyen :) Idővel... xD
      JongHyun. Imádnivaló. Szeretnivaló. Ölelnivaló és minden más ^^ Szeretem az elfogultságodat ;) xD
      A helyedben én is elvertem volna a gitártokkal vagy magával a gitárral. Sőt, a s***ébe dugtam volna, de úgy, hogy még be is hangolom közben! xD Azt hiszem, hogy SeKyung helyében mindketten ugyanazt választottuk volna... :3 Meglátjuk, hogy Rin mit fog választani, és oltalmat nyújt-e egy szenvedő kutyusnak... <3 *-*
      Kamsahamnida, Dongsaengem! <3 *-* ^^

      Törlés

Hope Land of Grafic