JongHee
mosolyogva karolt belém, és húzott is kicsit maga után, ahogy újra elindultunk
hozzájuk. Nem néztem hátra. Tudtam, hogy ki áll mögöttünk, és kérte meg imádott
barátnőmet némi harapnivaló készítésére. JongHee bátyja volt a bizsergető hang
tulajdonosa. Többször botlottunk már egymásba a barátnőméknél, de valahogy nála
kimaradt az, hogy meg akarjon szerezni, vagy éppen én keressem emiatt a
társaságát. Más volt. Ő kilógott a sorból... meglehetősen.
Nevetve
vetődtünk be a lakás bejárati ajtaján, de Hee-yah nem hagyta abba a rángatást,
egészen a szobájáig vonszolt, aztán taszajtott is rajtam egyet. A rózsaszín
ágytakaróra vetődtem, de velem egy időben legalább négy plüss egyszarvú is.
Pontosabban szólva engem támadtak be JongHee kedvencei, amik az ágyon
heverésztek egész álló nap. Mindegyiknek JongHee illata volt, amik a leginkább
egy virágos kertre emlékeztettek. Édeskés, de korántsem émelyítő aroma.
Megragadtam
a fejemen landoltat, és mosolyogva ültem fel vele. A leginkább ez hasonlított
normális unikornishoz. Fehér színű anyag borította a testét, ezüstös hatású
volt a szarva, a szeme pedig halványkék. Még emlékszem erre a darabra, bár a
pontos napjára nem, de azt tudom, hogy a vidámparkban voltunk, mert a bátyja
meg akarta lepni a születésnapján. A céllövöldében természetesen sem én, sem
pedig JongHee nem nyertünk semmit, de akkor jött a felmentő sereg a bátyja
személyében.
Természetesen
– ahogy az a fiúktól várható – telitalálatot hozott össze, és megnyerte a
fődíjat. JongHee viszont nem rajongott túlzottan a mackókért, így egy kicsit el
is keseredett, amikor az árus a kezébe nyomta a majdnem egy méteres barna és
ölelnivaló plüssjátékot. Mihez kezd ilyenkor egy szerető testvér, ha nem azt
teszi, amit kell? Nem cserélte be a játékot, hanem külön megvette ezt az
egyszarvút, ő pedig megtartotta a nyereményét. JongHee-nek pedig azóta ő a
kedvenc unikornisa. Érthető okból.
Hiányoztak
azok a régi idők. Amikor én is a húgaimmal mentem mindenhova, és minden
hétvégére volt valami családi kirándulás betervezve. Talán ha anyáéknak nem
ilyen munkája lesz idővel, akkor még mindig lenne esélyünk a közös programra,
vagy ha én egy kicsit jobban figyelek a lányokra, akkor most nincs ez az egész.
A
kezdeti önmarcangolásomból a telefonom zaja rántott vissza a jelenbe. Nem
tettem le az ölemben szorongatott plüsst, bár úgy elég nehézkesen tudtam
előkaparni a táskám aljáról a rezgő kütyümet, de végül sikerrel jártam. Min
neve villogott a kijelzőn. Fújtattam egy nagyot, és megpróbálkoztam a normális
kommunikációval, noha még mindig a bögyömben volt kicsit.
Legbelül
fájt, ahogy a húgommal beszéltem és viselkedtem a suliban, a hangja és az
állandó aggodalma pedig hamar észhez térített. Tudtam, hogy félt mindentől és
mindenkitől most már, de nem akartam, hogy beleszóljon az életembe. Fogalma sem
volt róla, hogy mit miért teszek, mert szerinte az egyáltalán nem helyes. De
arra képtelen voltam, hogy elmondjam neki az igazat. JongHee-n és WooHyunon
kívül senki nem tudta, hogy miért lett vége annak a kapcsolatnak. Ők is csak
egy majdnem félnapig tartó faggatózás után tudták kiszedni belőlem az igazat. Kettőjük
közül is leginkább WooHyun volt a sikeresebb fél.
Miután
elköszöntem Mintől, visszadobtam a mobilomat a táskába, aztán lecsúsztam a
szőnyegre, az ágy lábához kuporodtam. Szerettem a földön ücsörögni, és elmélázni
az Élet nagy dolgain. Kislánykoromban főleg a szerelemről gyártottam az
elméleteimet; azon belül is főként az Igaziról. Soha nem akartam, hogy jóképű
legyen, és ő legyen a leghelyesebb fiú a világon, csak azt akartam, hogy legyen
benne valami, ami megfog. Legyen hatalmas nagy barna szeme, legyen egy olyan
mosolya, ami csak az enyém, és nagyon puha legyen a keze.
Fel
sem tűnt, ahogy meredten bámulom a Mochi névre keresztelt játékfigurát, és
közben lassan végiggördül az első könnycsepp az arcomon a mélázásom közben. Aztán
valamiféle meleget éreztem meg ugyanazon az útvonalon, ahol a könnyem folyt
végig. Először csak képzelgésnek tűnt, de amikor másodszor is elöntött az a melegség
és puhaság az arcom másik oldalán, akkor néztem csak fel a plüssről.
Pislogtam
néhányat, hogy leplezzem a további sós nedvességet, és lassanként ki is
rajzolódott a meleg érintéshez tartozó alak. Elsőként egy mélybarna szempár,
ami korántsem nevezhető elhanyagolható méretűnek. Mintha egy kölyökkutya
bámulna rám kíváncsi szemekkel. Aztán kitisztult az arc is. Igyekeztem nem
picsogni tovább, de a barna örvény valamiért nem hagyta. Hirtelen olyan volt,
mintha bármikor kisírhatnám magam mellette, mert egyetlen kérdés vagy szó
nélkül hallgatná végig a szipogásomat, és vigasztalna addig, míg meg nem
nyugszom.
-
Jól érzed magad? – suttogta, amikor egy harmadik könnycseppet törölt le az
arcomról.
-
Persze, jól vagyok – vettem egy nagy levegőt, és magamra erőltettem a normálisabb
külsőmet.
-
Akkor miért pityeregsz itt magadban és szorongatod közben Mochit? – féloldalas mosolyra
húzta kissé telt ajkait, valamiért ösztönösen mosolyodtam el vele én is.
-
Nincs különösebb oka – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Csak eszembe jutott,
amikor ezt vetted a húgodnak.
-
Te is kaptál valamit, nem? – lekuporodott velem szembe, alkarjait
megtámasztotta a térdein, és összekulcsolta az ujjait. – Mi is volt az?
-
Egy plüss volt az is – elmosolyodtam.
-
Ja, igen – kuncogta.
-
Egy dínó – reagáltunk egyszerre, egy másodpercre megdobbant a szívem az
ellágyult mosolyát látva. – Igen. Egy kék színű dínó.
-
Igen. Emlékszem rá. És nagy szeme volt.
-
Van. Nagy barna szeme van.
-
Még megvan? – kérdezte kisebb meglepettségében.
-
Persze – jelentettem ki büszkén, és még ki is húztam magam.
-
Azért nem volt olyan nagy, mint Mochi, nem lehet annyira ölelgetni. Vagy rosszul
emlékszem?
-
Nem – szusszantottam mosolyogva. – Nem emlékszel rosszul, de én akkor is sokat
ölelgetem. Nyugalomra lelek, ha magamhoz szorítom.
-
Örülök.
Furcsa
mód, JongHee bátyjának szokása volt a mai napig összeborzolni a hajamat, mintha
még mindig kislány lennék. Most is ezzel az apró mozdulattal toldotta meg a
válaszát, és mégis ő volt az egyetlen, akinek ezt bármikor hagytam. Valahogy
egy kicsit olyan volt, mintha nekem is a bátyám lenne, nem csak a barátnőmnek.
Jó volt néha nem a legidősebbnek lenni, és azokban a pillanatokban egy ártatlan
kislány szerepében tündökölni.
-
Kész a kaja, éhenkolbász! – toppant be a szobába JongHee is. – Mi jót csinálsz
a barátnőmmel, JongHyun?
-
Csak beszélgettünk erről-arról. De megyek is, mert nincs hangulatom a Barbie babás
történeteitekhez – hangos nevetésben tört ki, ahogy elsurrant JongHee mögött.
-
Adok én neked olyan Barbie babát, hogy arról koldulsz! – még sikerült vállon
csapnia az utolsó pillanatban, ahogy elmenekült a szobából.
Én
csak vigyorogtam a láthatatlan bajszom alatt, és néztem a még mindig gyerekként
veszekedő testvérpárt. Felsóhajtottam. Azt hiszem, hogy este még bocsánatot
kérek Mintől, amiért egy tapló módján viselkedtem vele. JongHee levetette magát
mellém, belém karolt, a fejét odadugta az arcomba. Fogkrém-reklámhoz hasonló vigyorral pillázott rám.
-
Mi az? – pislogtam vissza rá.
-
Mit akart tőled a bátyám?
-
Semmit, Unnie, tényleg. Csak dumáltunk.
-
Miről dumáltatok? – faggatózott kérlelhetetlen tekintettel.
-
Hm – szusszantottam egy nagyobbat, és megszorítottam Mochit. – Még mindig úgy
közlekedik a lakásban, mint valami szellem, mert meg sem hallottam, amikor
bejött a szobádba.
-
Mondtam neki, hogy itt vagy, azt mondta, hogy akkor köszön neked. De hogy’ jön
ez most ide, hah?
-
Meglátta, hogy sírok, és megkérdezte az okát.
-
Sírtál? – elhúzódott egy picit, én pedig csak bólogattam aprókat. – Miért?
-
Nem tudom – vállat vontam.
-
Rin. Te pont nem az a fajta csajszi vagy, akinél ok nélkül törik el a mécses,
főleg nem egy vadidegen szobájában.
JongHee-nek
valahogy volt egy különleges képessége. Jobban ismert bárkinél, néha még
HyoMinnél is. Nem tudom, tehetsége volt hozzá. Gondolatolvasó vagy valami földönkívüli lény,
de minden helyzetben tudta, hogy mikor mire és hogyan reagálok. Veszélyes a
közelében lennem.
-
Na? Akkor megmondod, hogy miért pityeregtél itt és fojtogatod még mindig
Mochit?
-
Csak eszembe jutott pár apróság.
-
Mint például?
-
Amikor Mochit kaptad. Meg a gyerekkori álmodozásaim.
-
Melyikre gondolsz most pontosan?
-
Neked soha nem volt pasi ideálod, Unnie? – néztem homályos szemekkel
JongHee-re.
-
Ideál? Mármint? Úgy érted, hogy az álompasi vagy mi?
-
Olyasmi. Akivel mondjuk, le tudnád élni az életedet, és együtt öregednétek meg.
-
Hát.
De
az én imádnivaló barátnőm már nem tudta befejezni a gondolatát, mert ebben a
pillanatban vágódott ki a szobájának az ajtaja, és vetődött át a küszöbön
JongHyun legjobb haverja.
-
Ebben a házban senkinek sem szokása kopogni? – fakadt ki vörösen izzó arccal
JongHee, miközben a váratlan vendégünkre nézett.
-
Kopogtam, aztán jöttem. Gyertek a garázsba!
-
Minek?! Nem megyünk! Beszélgetünk! Csajos program van! Ti meg játsszatok
tücsköt magatoknak! Nem vagyunk kíváncsiak a macskanyávogásotokra!
-
Gyere már, Hee-yah! Ne kéresd magad!
HunChul
megragadta a barátnőm csuklóját, és egyetlen laza mozdulattal felrántotta a
földről. Ideje sem volt tiltakozni, mert elkapta a derekát, és már citálta is
az ajtó felé, aztán pedig egyenesen a garázslejáróhoz. Én meg csak kuporogtam a
földön ülve bambán, és igyekeztem feldolgozni a látottakat. Végül egy halk
torokköszörülés érkezett az ajtófélfát támasztó bátyustól.
-
Van kedved meghallgatni minket, Prücsök?
-
Prücsök? – kidülledt a szemem a becézést hallva. – Az se most volt, amikor így
hívtál – jegyeztem meg halkan, miközben feltápászkodtam a szőnyegről.
-
Az lehet, de nekem még mindig Prücsök vagy. A húgom barátnője, szóval olyan,
mintha a húgom lennél te is. Kicsit nehezebb eset a másik szélviharhoz képest,
de azért kezelhető vagy.
-
Ez igazán megnyugtató, JongHyun.
Visszatettem
Mochit az ágy közepére, megsimogattam a fehér sörényét, és JongHyunhoz
sétáltam. Nem volt kedvem egyedül gubbasztani a szobában, és egyébként is
kíváncsi voltam már azokra az állítólagos dalokra, amiket összehozott ez a
garázsbanda. Még szerencse, hogy a szüleik megengedték nekik egyáltalán; bár
mondjuk JongHee anyukája mindig is az engedékenyebb fajtából volt való, az
apukájuk pedig soha semminek nem volt az elrontója.
Mosolyogtam
egy sort JongHee bátyjára, aztán én is a garázs felé vettem az irányt.
Nyomomban az újdonsült – és nyakamba vett – bátyámmal. Az alagsorban JongHee
szokásához híven látszólagosan duzzogott az egyik sarokban, HunChul pedig őt figyelte
áhítozó szemekkel. Odacsoszogtam a
barátnőm mellé, nyomtam egy nagy puszit az arcára, és én is kaptam egyet tőle.
Ezen persze felbátorodott HunChul is, így ő is kiharcolt magának egyet a
barátnőmtől, meg a másik két srác is kibulizott magának egyet-egyet. Végül
JongHyun parancsára mindenki beállt a helyére, hogy megmutathassák azt a
bizonyos dalt, amiért lerángattak minket.
Az úgynevezett rögtönzött próba el is kezdődött volna, ha a bátyuskánknak a nője nem robban be az utolsó
pillanatban, és tör ki hisztérikus rohamban.
-
ELEGEM VAN, HALLOD?! ELEGEM VAN, HOGY MÁST NEM CSINÁLSZ, CSAK AZT A NYAMVADT
GITÁRT NYÚZOD! MIKOR LESZ MÁR IDŐD RÁM IS? MEGÍGÉRTED, HOGY ELMEGYÜNK
VACSORÁZNI!
-
SeKyung, kérlek. Holnap elviszlek, rendben? Te választhatsz, oké? De ez most
tényleg fontos, egy demó lesz belőle, ha sikerül végre összehangolnunk. Csak ma
légy még türelemmel, rendben?
-
Nem! Egyáltalán nincs rendben, JongHyun! Elég volt! Nem kell nekem ez az egész!
Végeztünk! – ezzel bevágta maga mögött az ajtót, és tornádóként távozott is
tőlünk.
JongHyunra
néztem. Értetlenül állt és a gitárját szorította az ujjaival. Hirtelen azt
hittem, hogy ketté töri a hangszert fájdalmában. Szorítani kezdett a mellkasom,
és felrémlett bennem minden az én szakításommal kapcsolatban. HunChul kérésére
a másik két srác letette a hangszereket, és ezzel véget is vetettek az el sem kezdődött próbának.
JongHee megpróbálta megvigasztalni a testvérét, de JongHyun nem kért belőle.
Csak bólintott egyet, hogy minden rendben van vele, és arrébb noszogatta őt. Ketten maradtunk. Én
balgán támasztottam a hatalmas hangfalat, és még mindig JongHyun arcát figyeltem. A szeme
könnybe lábadt a következő másodpercben, de minden erejével azon volt, hogy elfojtsa a jeleket.
-
A legjobb lesz, ha én is megyek – motyogtam, aztán ellöktem magam a hangfaltól.
- Maradnál még egy kicsit? – dünnyögte elcsukló hangon, mire visszafordultam az ajtóból.
Elengedtem a kilincset. Nem tudom, hogy mi vezérelt akkor és ott, de maradtam. Visszabattyogtam JongHyunhoz, óvatosan kivettem a kezei közül a gitárját, vigyázva betámasztottam a tartójába, aztán átöleltem a derekát. Még át sem fontam a karjaimmal, amikor homloka a vállgödrömre simult, a teste pedig finoman rázkódni kezdett.
IGEN! Alig vártam, hogy cédrusosaromadinópuppyjonghyun megjelenjen! *-*
VálaszTörlésIGENIGENIGEN!
Most pedig befejeztem. xD
Jonghee számomra szimpatikusnak tűnik és most így Rin szemszögéből nézve a dolgokat ő sem olyan nehéz eset. Próbálom megtalálni az arany középutat ennél a lánynál, de feladtad a leckét :D
Ah Istenem, Jonghyun még mindig egy imádnivaló tökéletesség és ez a véleményem még akkor sem szokott változni, mikor némely ficben nem éppen szerethető karakternek van megírva. Egyszerűen ez ilyen ultimatefan elfogultság xxxxddd
Látszik már, hogy péntek van Unniem ><
A végén viszont azt a lúvnyát meg tudtam volna verni, de mit meg? Agyon! Nem tudom, miért kellett ezt csinálni, ha én lettem volna Sekyung helyében, inkább bent maradok Jonghyunnal és meghallgatom a próbát meg támogatom, csak hogy vele lehessek^^
Nagyon tetszett a rész, remélem, Rin megvigasztalja a nyöszörgő kutyust :'c
Hwaiting, Unniem! *3*
Egyszerűen imádom az Örömödet, Pici Dongsaengem! <3 Imádom, amikor kifakadsz pillanatnyi boldogságodban, és szét tudnálak zabálni ilyenkor! ^^
TörlésNagyon örülök, hogy JongHee-t szimpatikusnak tartod, mert annak is szánom :) HyoRin... nos... nehéz eset, még nekem is, de idővel ki fog derülni, hogy miért is ilyen, amilyen :) Idővel... xD
JongHyun. Imádnivaló. Szeretnivaló. Ölelnivaló és minden más ^^ Szeretem az elfogultságodat ;) xD
A helyedben én is elvertem volna a gitártokkal vagy magával a gitárral. Sőt, a s***ébe dugtam volna, de úgy, hogy még be is hangolom közben! xD Azt hiszem, hogy SeKyung helyében mindketten ugyanazt választottuk volna... :3 Meglátjuk, hogy Rin mit fog választani, és oltalmat nyújt-e egy szenvedő kutyusnak... <3 *-*
Kamsahamnida, Dongsaengem! <3 *-* ^^