8. fejezet / HyoJoo POV

- Boonie-yah! – nem tudtam befejezni a hosszú monológomat, mert egy kopogtatással egybekötve toppant be KiBum. – Nagyi keres telefonon! Szeretne beszélni veled!

- Megyek! – felkelt a földről, és kisétált a szobából.

Feljebb ültem GwiBoon ágyán, de valahogy nem tudtam tovább fészkelődni, amikor KiBum becsukta az ajtót. De nem akkor, mikor távozott. Nem. Maga mögött lökte be, ez igaz, de még ő is a szobában volt. Zsebre dugta a kezeit, és közelebb lépdelt hozzám, aztán leült az ágy végére, és rám emelte sötétbarnán ragyogó macskás lélektükreit. Én is rá néztem, mentem meg is pusztultam a látványtól.

Ragyogott. De még hogy ragyogott az az álomszép szempár! A légzésem is lelassult, ahogy elvesztem tökéletes tekintetében, és még a szívem is kihagyott olykor egy ütemet. Rabul ejtett a pillantása, és nem engedett szabadulni belőle. Mélyen beszippantott.

Melegséget éreztem az ölemben összeszorított kezeimen, majd végigbizsergette a gerincem ívét ugyanaz a melegség. Furcsán ismerős volt, de mégis közelebb éreztem, mint eddig bármikor. Megpróbáltam elszakítani a tekintetemet KiBum pillantásától, de nagyon nehezemre esett. Valahányszor meg akartam tenni, annyiszor lett úrrá a mellkasomban egy fojtogató hiányérzet. Még lélegezni sem voltam képes olyankor, de végül minden létező erőmet összeszedtem, és megszakítottam a percek óta tartó szemkontaktust.

A kezeimre néztem. KiBum puha tenyere pihent összekulcsolt kézfejeimen, a pupillám összeszűkült a tudat rögzülése pillanatában, majd az első nagy gombóc után egy újabbat igyekeztem letuszkolni a nyelőcsövemen. Ki akartam húzni legalább az egyik kezemet a gyengéd fogás alól, de annyiszor szorított rá, ahányszor megpróbálkoztam vele. Nem hagyta.

- Öhm – motyogtam, ahogy újra felnéztem KiBumra. – Én. Izé. S-sun. Sunbae. Én.

- Igen? – könnyed mozdulattal csúsztatta be kezét összeszorított tenyereim közé, ösztönösen markoltam rá, ahogy megéreztem beljebb siklani. – Mit szeretnél, HyoJoo-yah? – elmosolyodott.

- M-mi. Khm. Miért. Öhm. M-mi. Miért fogod. A kezem? – hebegtem zavarodottan.

- Mert jólesik – szélesedett kissé a görbület, de még mindig volt benne valami természetfeletti.

- De. De én. Én alsóéves vagyok. T-te pedig, Sunbae. Te már végzős.

- Hogy’ jön ez ide? – kuncogta, még közelebb csúszott hozzám, a combjaink összesimultak.

Abban a másodpercben rezzentem össze, ahogy megéreztem lábát az enyémnél. Biztos voltam benne, hogy az arcom már lángol, és ezt ő is láthatta. Elkaptam róla a tekintetemet, és inkább a szőnyeget kezdtem tovább vizslatni, hátha az eltereli a létező összes gondolatomat. Hiábavaló volt minden igyekezetem. KiBum kezével a tenyereim között elég nehéz is lett volna, nem beszélve a teste közelségéről és a kissé fűszeres illatáról, ami körülölte őt.

Válaszolnom kellett volna, de nem tudtam semmi kézzel foghatót kinyögni. Nem találtam semmilyen jó okot, hogy miért hoztam fel a sulis dolgokat. De tényleg így gondoltam. Nekem még bőven volt hátra a suliból, KiBum azonban már a végzősök táborát erősítette. Hogyan is akarhatna bármit is egy magamfajta kislánytól?

- HyoJoo-yah? – zökkentett ki a mélázásomból dallamos hangja.

- Igen? – suttogtam továbbra is a szőnyeget mustrálva.

- Nem válaszoltál – a mosolygás elhalványult a hangjában, és inkább már féltően csengtek szavai.

- Én. Én csak.

- Igen? Te csak? – összekulcsolta ujjait, miközben a másikat is kezemre vezette, és azzal is hasonlóan cselekedett.

- S-sunbae – mormoltam, hirtelen emeltem fel a fejemet, aztán találtam is magam szemben vele.

- Megbeszéltük, hogy nem fogsz így hívni – kuncogta, hüvelykujjaival megcirógatta a bőrömet.

Köpni-nyelni nem tudtam abban a momentumban. Belém fojtott minden szót, és az összes gondolatomat száműzte az elmémből. Debilnek éreztem magam, aki képtelen a normális kommunikációra, és mindjárt kicsordul a nyálam a tátott számon keresztül.

- Biztos, hogy minden rendben van veled, HyoJoo-yah? – teljesen megszűnt az öröm a hangjában, és már csak az aggodalmait éreztem.

- I-gen. Igen, Sunbae.

- Valami büntetést fogok kiszabni, ha nem hagyod abba – összefont ujjainkra szorított erősebben, majd egyetlen határozott mozdulattal húzta át kezeinket a saját ölébe.

- Miért? – ez volt az egyetlen épkézláb kérdés, amit ki tudtam nyögni.

- Tudom, hogy a húgom legjobb barátnője vagy, és egy suliba is járunk, ebből kifolyólag nekünk aztán főleg nem lenne szabad közelebbi viszonyt fent tartanunk, de nekem ez nagyon nehéz.

Lassanként pirult bele a szavaiba, és vett fel a bőre a hajához hasonló enyhén rózsaszínes árnyalatot. Arról fogalmam sem volt, hogy én milyen fejet vághattam a hallottakra, de biztosan vérvörösen izzott a búrám, és egy rák is sírva könyörgött volna a receptért.

- ... – frappáns válasszal készültem, de csak tátogás lett a vége.

- Gondolom, azzal nem mondok újat neked, hogy nagyon kedvellek – ez volt az a pillanat, ahol az ütő is megállt bennem, és végképp elveszítettem az összeköttetést a központi aggyal.

- ... – az elsőket további gombócok követték.

- HyoJoo-yah? – suttogta nagyon halkan, miközben közelebb hajolt arcával az enyémhez, orra kis híján súrolta az enyémet, hátrarántottam a fejemet.

Olyannyira sikerült megrémülnöm, hogy ijedtemben eldőltem GwiBoon ágyán. Ez még nem is lett volna annyira nagy baj, csak ugyebár a kezeim még mindig összekulcsolva pihentek KiBum ölében, és a lendület következtében sikeresen rántottam magammal. Persze szerette volna megakadályozni a kellemetlen incidenst, aminek köszönhetően egy még zavarba ejtőbb szituációba sodortuk magunkat.

Én a hátamon heverésztem, és arra sem voltam képes, hogy megmoccanjak, KiBum feje pedig a mellkasomon pihent. Épp, csak megemeltem a fejemet, hogy lássak valamit, de azzal a mozdulattal tettem is vissza a takaróra, mert a másodperc tört része alatt kerültem az ájulás szélére. Ha nem látom, akkor nem hiszem el.

Vártam, hogy majd sietve felugrik, és inkább magamra hagy az idióta viselkedésem miatt, de valahogy nem akaródzott neki moccanni. Megköszörültem a torkomat, de ügyet sem vetett rá, inkább csak még jobban belefúrta az arcát a mellkasomba, és halkan felsóhajtott.

- Ideges vagy? – suttogta, forró leheletébe beleremegtem.

- ... – leplezve kapkodtam a levegő után. – M-miért?

- Hallom, ahogy zakatol a szíved.

- Öhm. Én. Én.

- Miattam? – picit helyezkedett, hogy a fülét jobban a bal oldalamra nyomja, és hallgassa a heves kalapálást. – Tetszik – mosolyogta.

- Én. Én. – dadogtam a narancsszín plafont bámulva.

- Hallgathatom még egy kicsit? – súgta maga elé, egy másodpercre nem a mennyezetet néztem, hanem KiBum arcát, de szinte rögvest rajta is ragadt a tekintetem.

Lehunyt szemmel szuszogott a mellkasomon, feje arra a ritmusra mozdult, ahogy én szedtem a levegőt. Valamilyen okból kifolyólag lassanként megnyugodtam. Kezeink még mindig összekulcsolva nyomorogtak a teste alatt, de nem érdekelt az sem, hogy zsibbadni kezdtek. Eszembe jutott, hogy talán ez az utolsó ilyen alkalom, hogy ennyire közel érezzem magamhoz. Hiába Rin intelmei, miszerint vigyázzak az összes hímneművel, mert csak AZT akarják, KiBum rendre rácáfolt erre az elméletére.

Bármikor kihasználhatta volna a helyzetet, amikor itt voltam, mégsem élt vissza vele egyszer sem. Csupán váltottunk néhány szót, és kettesben is hagyott GwiBoonnal. Most is lehetett volna erőszakos, és kényszeríthetett volna bármire, mégsem tette meg. Csak hozzám simult gyengéden.

Nem tudtam, hogy mennyi ideje fekszünk ebben a pózban, de GwiBoon valahogy nem sietett vissza a telefonálásból, pedig biztos nem tartott olyan sokáig. KiBum lazított ujjai szorításán, és elengedte a jobb kezemet. Kihúzta a testeink közül, de szinte azonnal csúsztatta is be a derekam alá, hogy magához öleljen. Nagyot nyeltem zavaromban.

- Nem baj? – pihegte picit fáradt hangon.

- Nem – motyogtam félájultan.

- Akkor jó – mosolyogta, és újfent belepréselte az arcát a mellkasomba. – Kérek simogatást! – dünnyögte.

- T-tessék?

- Kérek simogatást. A hátamon. Csak egy kicsit.

- Öhm.

Azt hittem, hogy a földre zuhantam, amikor közelebb hajolt hozzám, és ezt az egészet már csak álmodom, mert nem lehetett valóságos. Nagyon nem. Túlzottan mesébe illett minden mozzanata. Megadtam magam az Álmaimnak, és engedelmeskedtem KiBum halk kérésének.

Reszketve emeltem fel jobb karomat, és simítottam a kezemet lapockái közé. Felsóhajtottunk. Egyszerre. Talán én egy kicsit hangosabban is, mint kellett volna, de képtelen voltam visszafogni magam.

Először csak a lapockái között cirógattam két ujjbegyemmel, aztán már a tenyeremmel simogattam ugyanott, végül az elégedett szusszanásaival tudtomra hozva, hogy jól csinálom, folytattam tovább. Határozottabban. Egyre nagyobb felületen. Hosszú és lágy mozdulatokkal simítottam végig hibátlan gyöngysorának ívén, tökéletesen belesimult az érintésembe, majd megismételtem. Újra és újra. Fentről lefelé, aztán lentről felfelé.

Az utolsó hosszú simításkor megemelte a fejét a mellkasomról, elengedte a másik kezemet is, és nemes egyszerűséggel feljebb csúszott hozzám. Jobb kezem a háta közepén pihent, bal karomat ő tette a saját nyakára, alkarjaival pedig megtámaszkodott a vállaim mellett. Mélyen a szemembe nézett. Várakozóan. Türelmesen. Őszintén. Szeretettel teli.

A szívem felkúszott a torkomba, és ott kezdett fékevesztett dübörgésbe, a légzésem is felgyorsult, a mellkasom szaporán emelkedett és süllyedt. Elvesztem a mélybarna óceánban. Akárhogy szerettem volna tiltakozni, nem tudtam. Túl közel volt. Túl hívogató volt mindene. Kimondottan azok a rajzolt hatású ajkai, amik folytonosan csókra éheztek, és egyfolytában harapdálni akartam őket.

Lélegzetvételeink lassú keringőt lejtettek, a szívverésem megnyugodott, és a légzésem is a normálisra állt vissza. De KiBum nem mozdult. Orrával játékosan megpiszkálta az orromat, amivel sikerült egy halvány, felfelé ívelő görbületet varázsolnia a számra. Ő is finom mosolyra húzta ajkait. Mielőtt még újfent menekülőre foghattam volna, leküzdötte ajkaink között a távolságot.

Puha, bársonyos és forró párnák simultak lágyan az enyémre, és szédített meg teljesen. Ujjaim felsiklottak selymes tincsei közé, és finoman rámarkoltam a hajára, ahogy belefeledkeztem az édes érintésébe. Könyökeire támaszkodott, és két tenyerével közre fogta az arcomat. Hüvelykujjaival megcirógatta a bőrömet, a csókba sóhajtottam abban a pillanatban, erősebben markoltam a derekánál a pólójába.

A negédes mámor lassan folydogált, és varázsolt el teljesen, majd két ujjának segítségével választotta el ajkainkat egymástól. Még egyszer lágyan összeérintette száját az enyémmel, aztán a homlokát az én homlokomnak döntötte.

- Ma én kísérlek haza – súgta mosolyogva el nem szakítva pillantását az enyémtől.

- Öhm.

- Nincs választási lehetőséged. Ha végeztél a húgommal, kibeszéltetek mindent, akkor kopogj be hozzám, és indulunk is. Rendben?

- Én...

- Akkor megbeszéltük – megpuszilta az orromat, ellökte magát, és könnyed mozdulattal ugrott fel az ágyról, majd azzal a lendülettel engem is felhúzott.

Fordult egyet, és mosolyogva indult vissza az ajtóhoz. Döbbenten csúsztam le a földre, és húztam össze a legkisebbre magam. KiBum távozása után alig két perccel esett be GwiBoon az ajtón, és dobta is el magát mellém. Totális mámorban úszva. Most akkor tudnom kellett volna, hogy mi történt vele az eltelt hosszú percekben? Mert még én sem tudtam felfogni a velem történteket...