7. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Utoljára akkor vesztünk ennyire össze Minnel, amikor elvettem az ecsetét, és a lila helyett a kék festékbe mártottam, aztán azzal kentem össze az előtte lévő már maszatos papírt. Oké, hogy akkor még alig voltunk kilenc évesek, és persze gyerekek meg testvérek lévén állandó jelleggel piszkáltuk egymást, de ilyen mértékben soha nem kerültünk összetűzésbe.

Nem akartam felemelni a hangomat Minnel szemben, de kiborultam. Ez egy olyan dolog, ami senki másra nem tartozik, csak rám. Meg arra az illetőre, akiről szó van benne. Meg. Meg WooHyunra, mert ő volt mellettem aznap délután. Vagyis talált rám a parkban, ahogy a gyerekhintában kuporogtam, és lehajtott fejjel sírtam. Aznap estem annyira kétségbe, hogy az ő karjaiban kerestem megoldást a gondjaimra. Amit azóta is bánok, hogy megtörtént. Tudván most már a fiatalabbik húgom barátnőjének érzéseiről, meg WooHyunéról is. Megbántam.

A suli kapujáig robogtam, és igyekeztem lenyugtatni magam, hogy végre kiverjem a fejemből Min szavait. Egy váratlan pillanatban azonban egy kézfej kapott utánam, és szorított rá a felkaromra, majd azzal a lendülettel vissza is rántott, és egy perdülés után a kövezetnek nyomott. Idegesen néztem fel a foglyul ejtőmre, de szinte azonnal le is blokkoltam, ahogy a mélybarna szempárral összeakadt a tekintetem.

- Mi bajod van? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

- Semmi közöd hozzá – motyogtam elmerülve a látványban.

- Tudni akarom – elengedte a felkaromat, és mindkét kezét a csípőmre simította, a testemre szorított. – Ki bántott? DongWoo megint? Vagy valaki más? Ki volt az?

- Nem érdekes.

- Nekem az. Na? – biccentett egyet. – Nem mondod meg? Akkor keresek egy hozzád hasonlóan ideges diákot, és megtudom tőle. Szeretnéd, hogy mindenkit kifaggassak, vagy inkább elárulod?

- TaekWoon – sóhajtottam fel alig hallhatóan.

- Igen? – közelebb hajolt hozzám, orra súrolta az enyémet, a pillantásunk a végsőkig mélyült.

Kis ideig még belemerültem TaekWoon bénító szempárjába, végül mélyet lélegeztem. Már nem is emlékeztem, hogy miért voltam annyira mérges, és totálisan elfelejtettem, hogy Minnel összekaptunk. Viszont egy valami nem hagyott nyugodni. Mégpedig TaekWoon korábbi ajánlata. Beharaptam alsó ajkamat, és lassan vállaira csúsztattam a tenyereimet. A zakójára fogtam.

- Tényleg akarsz velem randizni? – lihegtem ajkaitól néhány milliméterre.

- Ezt kértem, nem?

- Miért? Miért akarsz?

- Csak. Jó indok? – szája sarkára egy kóbor felfelé ívelő görbület ült ki.

- Nem. Nem jó. Miért?

- Meg akarlak szelídíteni, hogy mindenki tudja, nem az vagy, akinek mutatod magad. Csak kell valaki, aki visszafogja a gyeplőt, és megzabolázza a lépteidet picit – még közelebb hajolt hozzám, ajka érintette az enyémet szavai közben, rögvest felforrt a vérem.

- Szombaton koncertre megyek, de a vasárnapom szabad. Talán be tudlak préselni valahová.

- Akkor vasárnap. Érted menjek, vagy találkozzunk valahol?

- Találkozzunk – felcsillant a szeme a belegyezésemet hallva. – Van egy klub a belváros sűrűjében, noha ennek ellenére kevesen ismerik, a neve Éjjeli Vadászok. Ott találkozhatunk.

- Izgalmas név – kuncogta bizsergető hangon. – Mikor?

- Kilenckor, és ne késs! Nem szeretem, ha késnek.

- Ott leszek – súgta továbbra is ajkaimra hajolva. – Nem fogsz csalódni.

Végighúzta telt ajkait a számon, a térdeim megremegtek az érzéstől. Hátrébb húzta a fejét, végignézett rajtam, majd magabiztosan távozott is tőlem. A rácsokban kerestem kapaszkodót a biztos összeesés elkerülése érdekében, alig tudtam felfogni az eseményeket. Egyedül JongHee hangja zökkentett ki a mámorító másodpercekből.

- Megszállt valami?

- Nem. Indulhatunk?

- Rád várok.

- Akkor menjünk. – feldobtam a táskát a vállamra, és kifordultam a kapun.

- Ugye véletlenül sem az történt, amire gondolok? – sandán rám nézett, aztán belém karolt. – Vagy mégis? Mit akart tőled az új srác? – erősen szorított, miközben elindultunk hozzájuk.

- Dumáltunk.

- Aha. Meg még? – némaságot fogadtam, nem akartam reagálni. - A húgaidat megvezetheted, Park HyoRin, de engem nem, tudod jól. Elmész vele, igaz? Megint egy, igaz?

- Most ezt fogod csinálni egész út alatt, Unnie? Vagy azért beszélünk másról is, mint rólam? – fakadtam ki megunva a fejmosást.

- Még te vagy az, aki felkapja a vizet? – elengedte a karomat, és összekulcsolta a sajátjait a mellkasa előtt. – Azt hiszem, hogy ha én és WooHyun nem vagyunk melletted, akkor te még mindig abban a rohadt hintában ücsörögnél, és itatnád az egereket. Ahelyett, hogy végre elfelejtenéd azt az idiótát, és keresnél egyetlen normálist, aki megadja neked azt a biztonságot, amire szükséged van, inkább méhecskét játszol, és virágról virágra szállsz. Ne legyél méhecske! Legyél akkor már inkább pillangó!  – Könnyes szememet látva elhallgatott, a vállaimra fogott. – Állapodj meg egy mellett. Egynél, aki tényleg törődik veled, és nem csak a vágy fűti, amikor rád néz. Egynél, Rin. Egyetlen egynél – szóra nyitottam a számat, de bennem is akadtak.

- Minden oké, Hugi? – egy búgó hang ütötte meg a fülemet mielőtt válaszolhattam volna, helyette összerezzentem JongHee tenyerei alatt. – Nem akarjátok inkább ezt otthon folytatni?

- Mindjárt. Te hazafelé? – pillantott át a vállam felett.

- Olyasmi – mosolygott bele a válaszba. – Még megvárom a kölyköt, aztán megyünk mi is. Csinálsz valami kaját nekünk addig? – megéreztem leheletét a fülemnél, még egyszer megborzongtam a kellemes érzéstől, egy meleg tenyér simult a lapockáim közé óvatosan a sóhaj pillanatában. – Vagyis, csinálnátok nekünk?

- Mit adsz érte cserébe?

- Én mosogatok egy hétig.

- Pff. Hiszem, ha látom. De legyen. Kapsz valami kaját! Gyere, Rin – végigsimított a karjaimon, majd ismét belém karolt, és tovább folytattuk az utunkat.

Nem néztem hátra. Tudtam, hogy ki áll mögöttünk, és kérte meg imádott barátnőmet némi harapnivaló készítésére. JongHee bátyja volt a bizsergető hang tulajdonosa. Többször botlottunk már egymásba a barátnőméknél, de valahogy nála kimaradt az, hogy meg akarjon szerezni, vagy éppen én keressem emiatt a társaságát. Más volt. Ő kilógott a sorból... meglehetősen.

* * * HyoMin POV * * *

Miközben TaeYeon ajánlatát fontolgattam, azon morfondíroztam, hogyan tehetném semmisé a köztük lévő szakadékot. Csupán a vak nem vette észre, hogy kedvelik egymást, jobban, mint kellene; és csupán a világtalan nem látta, mennyire jó párost alkotnának. Arról nem beszélve, hogy tökéletes társai lennének a másiknak.

WonShik epekedő barna szemeit látva a szívem is összeszorult. Annyira szerette volna legalább egyszer hazakísérni suli után TaeYeont. Annyira szeretett volna a közelében lenni akkor is, amikor nem a suli padjait koptatjuk. Annyira látszott minden rezdülésén, hogy mindennél jobban erre vágyik. Segíteni akartam ennek az áhítozó rókának, hogy megszerezhesse a dögös ám visszafogott macskáját. Így ösztönösen bukott ki belőlem egy kósza ötlet.

- Kocsival jöttem, szóval nem tudom, mennyire megoldható a dolog. Mielőtt átmegyek hozzátok, haza kéne vinnem az autót, mert anyáék kinyírnak, ha sulin kívül máshová is azzal furikázok.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy egyedül megyek haza? – teljesen elkámpicsorodott, jó úton haladtam a tervem megvalósításában, mert Shiki ebben a pillanatban karolta át a vállát finoman.

- Szívesen vállalom a kísérő szerepét.

- Ó, nem. Igazán nem kérhetek ilyet tőled – hebegte vöröslő arccal.

- Nekem nem gond. Meg egyébként is kellene dumálnom a bátyáddal is – Shiki pontosan azt csinálta, amit akartam, hogy csináljon.

- D-de nem. Mármint nekem azt mondta, hogy csak késő délután lesz otthon.

- Megvárhatom nálatok esetleg?

Akaratlanul vigyorodtam el WonShik zavarba ejtő kérdésétől, szinte már láttam magam előtt, ahogy édesen andalognak kézen fogva hazafelé. TaeYeon rémülten nézett rám, én csak elégedetten biccentettem a ki nem mondott kérdésére. Ennél jobb alkalmunk egyikünknek sem lesz. Imádták egymást, vágytak a másik társaságára, akkor minek húzzuk tovább a dolgot, mint a rétestésztát szokás?

- Nagyon jó ötlet! – csaptam össze a tenyereimet, mert barátnőm csak pirulgatott a válasz helyett. – Akkor mire várunk még? Gyorsan hazaviszem az autót, aztán átbuszozom hozzád, okés?

- Öhm. Ah. Aham. A-azt. Azt hiszem – motyogta.

- Akkor menjünk is! Legalább Minnie is előbb tud szabadulni otthonról.

WonShik nagyon gyengéden és a lehető legóvatosabban simított végig TaeYeon hátán, majd a felkarját is végigcirógatta. Az én édesdrága barátnőm összerezzent WonShik érintésétől, és még inkább zavarba jött tőle. Összenéztünk Ravival, alig bírtam elrejteni a vigyoromat, viszont WonShik mosolya inkább volt félszeg, mintsem elégedett. Tudom, nála ez már komoly előrelépést jelentett, mert ő a keménylegény, és nincs az a pénz, ami ettől az énjétől bármikor is megfosztaná. Kivéve TaeYeont. Mert ő az egyetlen, aki képes ezt az énjét egy tollvonással áthúzni, és egy egészen másmilyen WonShiket feltálalni a publikum elé.

Gyorsan megpusziltam Sukkie-t és ChiChit, magamhoz öleltem Yeonnie-t is arra a kis időre, amíg távol leszünk, aztán robogtam is le a parkolóba, hogy mielőbb hazaérjek, aztán siessek át TaeYeonhoz. Kíváncsi voltam, hogyan alakulnak köztük a dolgok.

Egy kicsit reménykedtem, hogy Rint az autó mellett találom majd, még akkor is, ha dühöngve, de legalább együtt megyünk haza. De a reményeim cserben hagytak. HyoRin sehol nem volt. Gondoltam, hogy megcsörgetem a mobilját, mert csupán elkerültük egymást, végül mégsem tettem meg. Beszálltam a kocsiba, és hazavezettem.

Még egy picit bizakodtam, hogy ha máshol nem, akkor a szobájában megtalálom a nővéremet, de otthon sem volt. A föld nyelte el. Oké, csinált már máskor is ilyet, mármint nem volt itthon suli után, de akkor közölte is velem a tényeket. Most nem. Elmaradt az információáramlás. De képtelen voltam tovább várni, így előkotortam a telefonomat a táskám mélyéről, és felhívtam. Öt perc idegtépés után vette fel csak, és szólt bele még mindig morogva.

- Mit akarsz?

- Hol vagy? – kérdeztem teljes aggodalomban.

- Nem vagyok otthon. Miért?

- Hol vagy, Rin?

- Nem mindegy az neked?! Úgyis kinyomozod majd. Hát kezdj neki! Szia!

- Unnie, várj! Ne haragudj! Unnie? – kaptam képzeletben a nővérem után.

- Mi van? – morogta még mindig.

- Sajnálom. Nem akartam turkálni meg nyomozni utánad, de mivel te nem mondasz semmit, én pedig szerettem volna tudni, így muszáj volt megtennem.

- Nos, most már tudod. Akarsz még valamit?

- Hol vagy? – kérdeztem a könnyeimet nyeldesve.

- JongHee-nél. Miért?

- Biztos? Nem valaki~ - mielőtt még meggondolatlanul folytattam volna, inkább lenyeltem a következő kérdésemet.

- Biztos – megváltozott a hangtónusa, éreztem, hogy már kevésbé neheztel, és igazat mond.

- Rendben. Este még találkozunk?

- Este még beszélünk – hallottam a hangjában, hogy elmosolyodik, így én is követtem benne.

- Oké! Szia, Unnie!

- Szia, Minnie!

Egyszerre szakítottuk meg a vonalat. Az ágyra dobtam a mobilt, aztán magamra kaptam az iskolai gúnya helyett valami kényelmesebb ruhaneműt, és már rohantam is tovább. Annyira megfeledkeztem mindenről, hogy HyoJoo szobájába se kukkantottam be, de az előtérben észrevettem, hogy nincs itthon a sulis topánkája, így ő sem lehet itthon. Meg a cuccai sem hevertek még szanaszét a nappaliban. A buszhoz iparkodtam, minél előbb a barátnőmnél akartam lenni. Rám fért valami normális beszélgetés is.

Alig fél óra alatt buszoztam át TaeYeonhoz, a házukhoz érve otthonosan nyitottam be. Kibújtam a cipőmből, köszöntem a szüleinek, majd engedélyüket kérve az emeletre nyargaltam, hogy beleugorjak TaeYeon karjaiba. Ami meg is történt, de mégis ő volt az, aki fojtogatóan szorított magához. Megpuszilgattam, majd egy kis időre elengedtem.

- Mindjárt megdumálunk mindent, csak kiszaladok előtte a mosdóba! – ezzel perdültem egyet, és a szemközti fürdőbe osontam.

Olyan volt, mintha még Yeonnie mondani akart volna valamit, de annyira siettem, hogy nem hallottam meg. Nem ártott volna. Ugyanis a fürdőszobájukon egy ideje nem működik a zár, én pedig kopogás nélkül rontottam be a helyiségbe. Szoborrá fagytam a másodperc tört része alatt. TaeYeon bátyja tekert magára egy törölközőt, és rázta meg nedves tincseit. A gőz hamar elpárolgott az ajtónyitás következtében, így szinte azonnal láthatóvá vált minden porcikája, amit nem rejtett el a könnyed matéria alá.

* * * HyoJoo POV * * *

Ott álltam az ajtóban, mint egy rakás szerencsétlenség, és csak erősen fogni tudtam GwiBoon karját. Még fel sem tudtam dolgozni GwiBoon előző kérdését, de már egy újabb sokkba kerültem, ami még a baráti érdeklődésnél is sokkal mélyebbnek számított. Nyeldestem a megjelenő gombócaimat, és markoltam a barátnőm blézerét. Nem sok hiányzott hozzá, hogy megadják a lábaim magukat KiBum szédítő mosolyának és macskás szemeinek. Ahogy azokkal a szemekkel néhanapján nézni tudott, meg alkalomadtán mosolyogni ajkaival. Nehezen tudtam nem gőzzé válni, és elpárologni. Vagy egyáltalán megmaradni szilárd halmazállapotúnak.

- Örülök, hogy ilyen hamar átjöttél, HyoJoo-yah – szólalt meg édes mámorító hangján, amitől a gyomromban létező összes pillangó szabadjára kelt.

- É-én is – motyogtam vörösen izzó arccal.

- Nem állnál arrébb, szépfiú? A nagy arcod elállja a bejáratot! – nevette el magát GwiBoon.

- Ne feleselj, Hugi! Még mindig én vagyok az idősebb! – viszonozta a testvéri mosolyt, és azzal a lendülettel bele is ment a testvéri poénkodásba.

- Most arra a hét percre vered úgy a mellkasodat? – GwiBoon visszafoghatatlan nevetésben tört ki, amiben én is követtem, persze azért kulturáltabban rötyögtem, mint barátnőm, aki lovakat megszégyenítően nyerített KiBum arcába.

- Ments meg, HyoJoo-yah, kiborít a barátnőd!

Kibum megragadta a csuklómat, és behúzott a lakásba, amit én önkívületlen állapotban hagytam is. GwiBoon még mindig röhögve jött csak beljebb, majd becsukva az ajtót, nekitámaszkodott, és még mindig rázta őt a nevetés.

Én lesokkolódva álltam a két testvér között, de KiBum továbbra sem engedte el a csuklómat. Gyengéden szorította, és lassanként húzott közelebb magához, míg végül mellkasa a lapockáimhoz ért. Megremegtem a váratlan közelségtől, az arcom lángolni kezdett, a szívverésem meg az eget verdeste zavaromban.

Viszont GwiBoon sem tudott már olyan sokáig nevetgélni, mert abban a pillanatban fagyott le a mosoly az arcáról, amikor csoszogást hallott meg a konyha felől, aztán bukkant is elő a fal mögül bátyja legjobb barátja.

- Sziasztok, lányok! – intett felénk, GwiBoon a falapba markolt.

- WooHyun Sunbae! – dőltem meg kissé, de nagyon nem tudtam előrehajolni a vállamon pihenő másik kézfej miatt, amiről fogalmam sincs, hogy mikor tévedt oda.

- Nem a suliban vagyunk, HyoJoo, nem kell a formális hangnem. Szia, Boonie! – pillantott reszkető barátnőmre, aki még mindig az ajtóba vájta a körmeit.

- S-szia – mormolta az orra alatt, majd ellökte magát a falaptól, kiráncigált KiBum kezeiből, és átvonszolt a szobájába.

Egy lendülettel lenyomott az ágyára, ő meg a földre dobta magát. Kétségbeesetten pillázott rám, én meg értetlenül pislogtam GwiBoonra. Egy kicsit megijesztett a tekintete, amit nem tudtam rendesen beazonosítani, mert ritkaság számba ment, amikor GwiBoon elbizonytalanodott, és ártatlan kislány lett belőle. De ezt WooHyunnak hamar sikerült elérnie nála. Hosszú percekig bámultuk egymást, végül GwiBoonból egy földet rengető lélegzetvétel szakadt fel.

- Na, most mi van? – szólaltam meg a sóhaj után.

- Miért?

- Eddig nagyon jó kedved volt. Mi lelt?

- Semmi – lesütötte a szemeit.

- Akkor meg mi lett veled? Eddig annyira röhögtél, hogy majdnem megfulladtál.

- Semmi.

- Na! Unnie! Nyögd már ki!

- Nemszeretemamikorittvannálunk – felelt egyetlen szusszanással.

- Ki? Sunbae? – meresztgettem a pupillámat.

- Igen. Elég nekem a suliban együtt lenni vele.

- Miért nem beszélsz vele?

- MI?! – úgy meglepődött, hogy majdnem hanyatt vágódott, de a tenyereivel megtámaszkodott az utolsó pillanatban.

- Miért nem mondod meg neki az igazat? Hogy nagyon is kedveled őt, és szeretnél vele~

- Boonie-yah! – nem tudtam befejezni a hosszú monológomat, mert egy kopogtatással egybekötve toppant be KiBum. – Nagyi keres telefonon! Szeretne beszélni veled!

- Megyek! - felkelt a földről, és kisétált a szobából.

Feljebb ültem GwiBoon ágyán, de valahogy nem tudtam tovább fészkelődni, amikor KiBum becsukta az ajtót. De nem akkor, mikor távozott. Nem. Maga mögött lökte be, ez igaz, de még ő is a szobában volt. Zsebre dugta a kezeit, és közelebb lépdelt hozzám, aztán leült az ágy végére, és rám emelte sötétbarnán ragyogó macskás lélektükreit. Én is rá néztem, menten megpusztultam a látványtól.