6. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Visszhangzottak a fejemben DongWoo szavai, ahogyan szedtem felfelé a lépcsőfokokat, néhány iskolatársamnak is sikerült nekimennem, annyira menekültem. Meg sem akartam állni a teremig, és csak azért imádkoztam, hogy bent legyen még, vagy ne tartsanak meg neki három előadást egyben. Kapkodtam a levegőt, és próbáltam lenyelni a létező összes könnyemet; a folyosóra felérve azonnal forgatni kezdtem a fejemet utána kutatva.

Kegyesek voltak hozzám az Istenek. Éppen az egyik csoporttársával folytatott elmélyült diskurzust, amikor hirtelen rám nézett. Láttam, ahogy bocsánatot kér a lánytól, majd elindult felém.

- Jól vagy, Rin?

- Unnie – motyogtam remegő hangon, mire összeszűkült a pupillája, és az összes aggodalom összegyűlt mélybarna lélektükreiben.

- Mi történt, HyoRin? – megfogta a karomat, és egészen a mosdóig cipelt, aztán egy lendülettel belökött az ajtón, és be is zárta azt kettőnk után. – Na, halljuk! Mi van veled? Miért remegsz, mint a kocsonya, és miért vagy olyan, mint egy elveszett őzike? Mi van?

- DongWoo – nyögtem ki félperces nyaggatás után.

- Mi van vele? – a csípőjére tette a kezeit, értetlenül nézett rám.

- Tőle is megkaptam, hogy egy cafka vagyok.

- Nem hiszem, hogy ezt mondta volna neked az a srác, de tény és való, hogy elég csúnyán viselkedtél vele. Ő a rendes srácok közül való, akit te szépen kihasználtál, és átejtettél.

- Unnie – morogtam.

- Ne morogj, tudod, hogy igazam van. Egy sötét paraszt miatt most minden pasit egyformának tekintesz, és esélyt sem adsz annak, aki érdemes lenne a véleményed megváltoztatására.

- Ha kioktatni akarsz, akkor már itt sem vagyok! Inkább megyek, és a karjaiba vetem magam valamelyik félkegyelműnek.

- Fejezd be, Park HyoRin! – megfogta a csuklómat, és megszorította. – Mesélj! Mi történt pontosan?

- Megint megjelent a terem előtt, és én persze megint nem tudtam normálisan viselkedni a közelében. Aztán jött DongWoo, ő meg nem bírta kihagyni a csípős megjegyzéseit.

- Azért valld be, hogy egy kicsit érthető a dolog DongWoo részéről, még arra sem voltál hajlandó, hogy beszélj vele legalább telefonon. Hozzáteszem DongWoo nem éppen elhanyagolandó példány az itteni hímneműek között.

Akármennyire nem akartam elfogadni imádott barátnőm érveit az említett pasikkal szemben, igaza volt. Minden szavából áradt az igazság. DongWoo valóban a normális fajtából volt való, ahogyan az is igaz, hogy faképnél hagytam, mint mindenki mást, akivel dolgom volt az elmúlt időben. De most nem erre vágytam vigasztalásul.

- Most mit vársz tőlem? – motyogtam kis híján elpityeredve.

- Semmit nem várok, Rin – elengedte a csuklómat, átkarolta a derekamat, és magához ölelt. – Csak nyugodj meg, oké? Nincs semmi baj. Ők nem tudják, amit én tudok.

- Akkor miért csesztél le az előbb? – mormoltam a nyakába bújva.

- Mert! – jelentette ki ellenkezés nélkül, és nyomott egy puszit a hajamra. – Megérdemled, hogy néha megkapd a magadét, és ne csak a húgaidtól.

- Ajh, Unnie – nyöszörögtem.

- Csend legyen! Tegnap volt újabb áldozat?

- Ühüm.

- Neve? Kora? Külseje? Mit lehet tudni róla?

- HongBin. Fogalmam sincs. Nagyon helyes. Jól csókol és elég szenvedélyes, de ennyi.

- Ennyi? Hogy’ érted, hogy ennyi?

- Ennyi. Van benne szenvedély, de valami hiányzik még mindig.

- A szerelem, édesem. Az hiányzik.

- Az pont nem hiányzik az én életemből! – kibújtam a nyakából, és lazítottam a szorításomon.

- Gyere át délután, dumáljunk egy kicsit! – JongHee kérését hallva elgondolkodtam picit, végül belementem.

Bajom nem lehet a dologból, így miért mondanék nemet? Csak csajok leszünk. Legalábbis ebben reménykedtem egész délután, a tanítás végéig.

* * * HyoMin POV * * *

Idegesen és kicsit toporogva vártam, hogy végre visszajöjjön a nővérkém a terembe, hogy számon kérhessem a firkálmányaiért. Tényleg nagyon tudni akartam, hogy mi szállta meg, és miért ennyire olyan rohadtul nehéz neki elengednie ezt a pasit! Hónapok óta vége volt a dolognak, de HyoRin még mindig nem felejtette el, mert az ő nevét karistolta rá a lapokra. Egy pasiért, aki eldobta őt, ahogy a koszos és használt rongyokat szokás.

Mindig tudtam, hogy Rin odáig volt a srácért, és mindent megtett volna érte. Tényleg őszintén és rajongva imádta, ezért nem értem, hogyan unhatott rá egy pasi. Hiszen Rin mindenre vevő egy kapcsolatban. Lehet vele focit nézni, meg biliárdozni, meg videójátékokkal játszani, bármit kipróbál, amit más csajok még vonakodva sem hajlandók megtenni. Meg kérlelgetés után. Örök rejtély marad számomra ez az egész szakítás.

Mire becsengettek, csak addigra esett be a nővérkém a terembe, és szó nélkül vágódott le mellém a padba. Szerettem volna az orra alá dörgölni a fecniket, de inkább úgy döntöttem, hogy megtartom egyelőre magamnak, és majd otthon számon kérem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele a folyosón és a szünetben, de nagyon nem volt kommunikatív állapotban. Bámulta a táblát, néha irkált valamit a füzetébe, aztán megint csak bambult. Ez nem az én nővérem volt. Egy egészen más HyoRin ücsörgött mellettem. Egész tanítás alatt.

- Szeretnél kérdezni valamit, Min? – dobta le a táskáját a pad tetejére, amitől észhez tértem, mert a csengőszó túlzottan nem segített benne.

- Hah? Mimimi? Mivan?

- Akarsz valamit, hogy ennyire bámulsz? – elmosolyodott. – Nincs pénzem, úgyhogy azt nem tudok adni.

- Nem kell a pénzed.

- Akkor mi kell? Mi van?

- Csak szerettem volna kérdezni valamit.

- Mit?

- Csak egy apróság az egész.

- Mi az? Mit akarsz tudni?

- Úgy van, ahogy mondtad? Túl vagy rajta?

- Hm? Micsoda? Min vagyok túl?

- Kin. Kin vagy túl, HyoRin?

- ... – a másodperc tört része alatt vörösödött el, és zavarodott teljesen össze a kérdésemtől.

Egy cseppet sem számított a dologra, ezt levágtam egyből. A frászt hoztam a nővéremre egyetlen megjegyzéssel, és láthatólag nem is akart válaszolni rá. Én viszont nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Tudni akartam mindent egyszer és mindenkorra. Pontot akartam tenni a dolog végére, és magyarázatot kapni Rin idióta viselkedésére.

- Szóval? Igaz? Túl vagy a szakításon? Már nem is gondolsz rá, igaz?

- Igen. Túl vagyok. Egyetlen másodpercre sem jutott azóta az eszembe! – közölte tényként, azonban engem nem hatott meg.

- Akkor ezt mégis mivel magyarázod, Unnie? – átnyújtottam az idáig szorongatott papírfecniket, amiket egyetlen lendülettel tépett ki a kezemből.

- Mégis mi a jó büdös francot képzelsz, hogy a táskámban turkálsz?!

- Jogom van hozzá, hogy tudjam, mi van veled! Mert látom, hogy ki vagy, de nem akarsz beszélni róla!

- Semmi jogod hozzá, hogy kotorássz a cuccaim között! Meg ne próbáld még egyszer, HyoMin, mert nagy bajban leszel!

Felkapta a táskáját, morgott még valamit az orra alatt, és kiviharzott a teremből. Akkora lendülettel, hogy néhány osztálytársunkat még el is sodort. ChiChi, Sukkie, Shiki és Yeonnie döbbenten pislogott rám, és szinte alig akartak hinni a szemüknek Rin kiborulását látva. Felsóhajtottam. Csalódottan és értetlenül.

- Azt hiszem, hogy egyedül megyek ma haza – motyogtam az ajtóra pislogva.

- Akkor inkább gyere át hozzánk, ma nem lesz otthon a tesóm sem! – mosolygott TaeYeon.

 Újra felszusszantottam. Imádott barátnőmre néztem, aztán valahogy átvándorolt a tekintetem WonShikre. Szerettem volna Yeonnie-val lenni, ahogyan Shiki is, ezt pedig orvosolnom kellett...

* * * HyoJoo POV * * *

Lihegve zuhantam be JR mellé a padba, aki csak lazán megveregette a vállamat köszönésként. HoSeok vigyorgott egy sort elégedetten, JaeBum pedig meghúzta a hajamat. Nem tudtam, hogy hirtelen melyik fiút üssem meg két sóhaj között, de végül egyiket sem csapkodtam meg inkább. Csak az ő érdekükben, mert nem akartam veszélyeztetni a testi épségüket, és nem akartam egy figyelmeztetővel gazdagabb lenni. Az nem a mi családunkra jellemző. Anyáék ki is nyírtak volna, ha valaha is ilyennel mászik haza valamelyikünk.

- Történt valami a szünetben, hogy így elkéstél, Babus? – suttogta a fülembe JR, aztán vissza is hajolt a jegyzetei fölé.

- Mit akart tőled Sunbae? – fordult hátra HoSeok, és kérdőn pislogott rám.

- Semmit! – vetettem oda, majd megpróbáltam a papírra firkált betűimre koncentrálni.

- Akkor miért búgtatok úgy a fa tövében, mint egy gerlepár szokott? – mormolt ezúttal JaeBum, amitől egyenesen a tüdőmben akadt az összes levegőm, és nem tudtam sehogy sem reagálni.

Nem akartam felugrani a padból, és üvöltözni a vadbarom osztálytársaimmal, pedig nagyon kikívánkozott belőlem egy-két kedves szó és megjegyzés. Sietve nyeltem le minden gondolatomat, nehogy valóban vér folyjon a végén, és aztán egy szép bejegyzéssel a naplómban csámborogjak haza tanítás után.

Felemeltem a fejemet, és gyilkos pillantásokat intéztem az idiótákhoz. HoSeok vigyora eltűnt a következő másodpercben, JR sem mert tovább mosolyogni, és még JaeBum is összehúzta magát a nézésemtől. Tudom, néha igen ijesztő tudok lenni, de azt soha nem tudtam, hogy mennyire is hatásos ez a pillantásom. Hát, úgy látszott, eléggé.

A hátralévő időben a létező összes módon megpróbáltak kiengesztelni. Az egyik felajánlotta, hogy megmasszírozza a vállamat, a másik csokit hozott a büféből, a harmadik meg cipelte a könyveimet, amíg egyik teremből átcsoszogtunk a másikba. Nem hatott meg egyik tett sem. Sem a masszírozás, sem a csoki, a könyvcipelés meg még annyira sem. Pff.

Még a kapuban is úgy kellett lerugdalnom magamról HoSeokot, annyira megbánta minden bűnét, de én még nem akartam neki megbocsátani. Akartam, hogy szenvedjen még egy kicsit. Azonban amikor megláttam GwiBoon közeledő alakját, hirtelen nem akartam, hogy magamra hagyjon, így inkább megkapaszkodtam a karjában, és magamhoz húztam.

- Igen? Mit tehetek érted? Elfáradtál? Vigyem a táskádat?

- Csak hallgass el!

- Oké.

- HyoJoo-yah?! – integetett egyet GwiBoon – Mehetünk haza? Kész vagy?

- ... – nyeltem egyet, olyan jó nagy gombócnyit.

- Más programod van? – kérdezte, ahogy elénk ért, meglepődve pillázott HoSeokra, aztán meg rám.

- Öhm. Nem. Izé. HoSeok csak kikísért – dadogtam.

- Nem szokása. Új szokás? – mosolygott.

- Nem, csak szerettem volna, ha biztonságban van a lány – elengedtem a karját, mire HoSeok illedelmesen meghajolt, és már el is tűnt a látóterünkből.

- Megyünk, HyoJoo?

- ... – bólintottam.

GwiBoon mosolyogva belém karolt, nyomott még egy puszit az arcomra, és úgy indultunk el hazafelé. Pontosabban szólva GwiBoon otthona felé. Életemben nem voltam még ennyire ideges, mint most. Azt sem tudtam, hogyan kerüljem a tekintetét, vagy hogy’ legyek elég határozott, ha válaszolni kell valamilyen kérdésére. De végül csak belém fojtott mindent, és képtelen voltam bármit kimondani.

- Kellemesen töltöttétek a szünetet a bátyámmal? – a lakáshoz érve gyökerezett földbe a lábam, rémülten néztem a barátnőmre, aztán hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és ott állt Ő...