5. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Vigyorogva figyeltem Min lelkes beszédét, ami a meglepetés-koncertre vonatkozott. Tényleg jobbnak láttam nem szólni HyoJoonak telefonon, az ilyeneket személyesen kell közölni, mert látni akartam a húgom arcát. Tudom, hogy szereti őket, de azért élőben látni egy ilyen bandát nem mindennapi élmény. Maradandó. Hirtelen felrémlett bennem életem első koncertje, amire Min beszélt rá, mert látnom kellett Miyavit legalább egyszer. Közölte, hogy anélkül nem halhatok meg, és kitagad a családból, ha nem megyek el vele. Jó, nem volt ennyire durva, de azért győzködött, hogy menjek. Én pedig belementem.

Felejthetetlen. Leírhatatlan. Őrjítő. Könnyfakasztó. Lenyűgöző. Már épp szerettem volna felidézni azokat a pillanatokat, amikor egy ismerős illatot hozott magával egyetlen lágy szellő. Vélhetőleg az ajtó nyitódása okozta azt a bizonyos lágy szellőt. Azonnal abba az irányba néztem, ahonnan az aromát véltem érkezni. Az ajtó felé.

A következő pillanatban nagyot nyeltem. A tekintetünk találkozott. Hallottam Min zengő hangját és áradozását, de a szavai nem jutottak el a tudatomig. Egyszerűen leblokkoltam. Egy mélybarna szempár megakadályozott minden további kommunikációban, amit nem a tulajdonosával kellett volna folytatnom.

Min hirtelen a vállamra szorított, összerezzentem, de nem tértem észhez. A húgomra néztem ugyan, de nem szenteltem különösebb figyelmet neki. Biccentettem egyet az ajtó irányába, mire elégedetlenül és kényszeredetten elmosolyodott, aztán felkeltem a székről, és az ajtóhoz sétáltam. Agyhalottként araszoltam a padok között, míg végül elértem a bénító tekintet tulajdonosához. Megtámaszkodtam az ajtófélfán, de sokáig nem váratott a dologgal. Jobb csuklómra fogott, és kihúzott a teremből.

Egészen a szemközti falig lépdeltünk; odaérve nekidőlt a hátával, aztán mindkét tenyerét a csípőmre tette. Finoman megszorította a testemet, és közelebb húzott magához. Valójában tömve volt a folyosó a diáktársakkal, de senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a mi jelenetünknek. A legtöbb lány ezt normálisnak vette, a srácokat meg túlnyomó részben hidegen hagyta. Olyan volt, mintha csak magunk lettünk volna.

- Mikor találkozunk sulin kívül? – kérdezte a fülemhez hajolva, beleremegtem a bizsergető dallamba.

- Nem gyors egy kicsit a tempó? – feleltem kérdéssel, amikor sikerült végre észhez térnem kicsit.

- Miért lenne gyors? – beleszuszogott a nyakamba, újra megremegtem.

- Most iratkoztál át, nem? – bólintott. – Akkor gyors. Alig három hónapja vagy itt. Nem olyan könnyű engem megszerezni – teljes magabiztosságot sugárzott a hangom, bár belül kocsonyaként remegtem.

- Na, HyoRin. Ne legyél ilyen – húzott még közelebb magához, elvette a csípőmről a kezeit, és átfonta karjaival a derekamat. – Találkozzunk, jó?

- Vigyázz vele, Hyung – érkezett egy nagyon ismerős hang alig két lépésnyire a hátam mögül.

- Te már csak tudod, ugye? – kuncogta.

- Egyszer már megtapasztaltam. Szereti falni az életet – némi szemrehányást éreztem DongWoo szavaiban, ami kicsit sem tetszett.

- Talán fáj, hogy egyszer az életben téged dobtak, és nem te szakítottál egy lánnyal? – fordultam az illetékes felé, miközben az engem ölelő kézfejekre szorítottam. – Mennem kell!

Egyetlen határozott mozdulattal fejtettem le magamról DongWoo újdonsült barátjának karjait, és oldalaztam is arrébb hármat. DongWoo mélyen a szemembe nézett. Lekicsinylően. Szánni valóan. Ahogy a magamfajtákra szokás. Csupán azért, mert nem akartam vele aludni, miután megtörtént a dolog, sőt, másnap még fel sem hívtam. Megrázta a fejét, még jobban tudatosítva bennem szánó érzéseit, a szemem a másodperc tört része alatt telt meg a könnyeimmel. Ökölbe szorítottam a kezeimet, és mielőtt még bárki észrevehette volna a feltörő fájdalmaimat, sarkon fordultam, és az emeletre mentem. Szükségem volt rá.

* * * HyoMin POV * * *

A legszívesebben egy ötszáz oldalas könyvet hajítottam volna Rin után, amikor az ajtóhoz vonult. Nem tudom, hogy mi leli olyankor, amikor ez a pasi feltűnik a színen, de komolyan mondom, hogy a nővérem használhatatlan. Zombi. Vagy nem tudom. De olyan volt, mintha egy kígyó ejtené bűvkörébe, és csak az ő sziszegésére tudna koncentrálni. Félelmetes. Nem mondott semmit a nővéremnek, még csak a kezét sem emelte intésre, Rin szimplán felállt, és az ajtóhoz tipegett. Hiába meresztgettem a szememet a srácra, pont tojt a fejemre, mert csak a nővéremet figyelte.

- Ugye nem egy újabb skalp? – fordult hátra ChiChi, én hirtelen pislogni kezdtem a váratlan kérdéstől.

- Mi? Milyen skalp?

- RinRinnek ez az új srác. Ugye nem akar vele kezdeni?

- Remélem, hogy nem – sóhajtottam.

- Beszéljek vele? – csatlakozott a beszélgetésünkbe WonShik is, kíváncsian néztem rá.

- Mire gondolsz? Miről beszélnél vele? Vagy mit mondanál? – pillázott Chiyori.

- Szerinted, ha én nem tudok rá hatni normálisan, akkor neked sikerülne, Ravi? – összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, és vártam a választ.

- De attól még megpróbálhatná – motyogta halkan TaeYeon is, amit én egy erőteljes szemforgatással tudtam csak lereagálni.

- Most komolyan nem nézitek ki belőlem, hogy tudok hatni a nővéremre? – fakadtam ki kissé kétségbe esve.

- Nem erről van szó, Rin – Sukkie is kezdett kétkedni bennem. – Csak arról, hogy nálatok szinte állandó a nézeteltérés pasik ügyében.

- Ebben van valami – mosolyogta ChiChi.

- Talán egy kívülálló jobban meggyőzheti őt a dolgokról. Nem gondolod?

- Nem tudom, Ravi. HyoRin mostanában olyan baromira kiszámíthatatlan – morogtam.

- Kiszámíthatatlan? Miért? Miket csinál? – faggatózott tovább WonShik.

- Eddig nem volt példa arra, hogy az éjszaka közepén hazamászott volna, miután találkozott valakivel. Pláne nem volt morgós kedvében.

- Mert? – pislogott Daisuke is értetlenül.

- Tegnap este is volt egy kis kalandja egy sráccal, de nem aludt nála, és korán haza is jött.

- Fura – mormolta ChiChi. – Nekem is említette, hogy találkozott valakivel, megtörténtek a dolgok, aztán ennyi is volt a történet.

- Nem mondott semmit, hogy miért jött haza? – WonShik hangjából egy pillanatra aggodalom tükröződött, meg is lepett vele rendesen.

- Lefeküdtek és nem volt kedve HongBinnél aludni. Ennyit morgott az orra alatt.

- Mindenképp ki kell derítenünk, hogy mi történt vele. Ez már nem vicc – erősködött Chiyori.

- Láttad a füzetét? – TaeYeon simított végig az alkaromon, fejemet ráztam válaszul. – Az egész óra alatt firkált a füzetébe, de nem az anyagot. Utána meg kitépkedte a lapokat.

- De nem láttam, hogy bármit is a kukába dobott volna.

- Akkor a táskájában van! – mutatott Sukkie a nővérem batyujára.

- Ha megtudja, hogy kotorásztam benne, engem kinyír Rin, azt ugye tudjátok?!

- Majd fedezünk! – WonShik megragadta TaeYeon csuklóját, felhúzta őt a székéről, és az ajtóhoz siettek, én pedig felvettem a táskát a pad mellől.

Chiyori és Daisuke egy ideig figyelte, ahogy turkálok Rin cuccai között, de közel kilenc perces eredménytelen kutatás után megunták, és inkább egymással foglalkoztak tovább. Már én is majdnem feladtam, amikor megtaláltam egy nagyobb papírgumószerű valamit a batyuja sarkában. Kiráncigáltam minden más közül, a táskát visszadobtam a földre, és széthajtogattam a lapokat.

Kidülledt a szemem, ahogy megláttam a firkálmányokat. Képtelenség! Nem akartam elhinni, amit láttam. Csak egy nevet firkálgatott folyamatosan. Szívekbe meg felhőkbe rajzolgatva, aztán áthúzta mindet. Az Ő nevét karcolgatta a füzetébe. Hazudott. Sejtettem, hogy csak minket akar megnyugtatni a túllevős dumájával, de most elárulta saját magát. Az első barátjának a nevét és helyenként a monogramját irkálta. Tudni akartam, hogy mi a franc történik most vele. Miért hagyott ennyire mély nyomott benne ez a rohadt szakítás?!

* * * HyoJoo POV * * *

Mondtam már, hogy mennyire utálom, amikor becsengetnek? Nagyon! Rühellem. Főleg akkor, amikor GwiBoon bátyjától szakít el egy teljes napra szinte. Nem akartam cseverészni vele, és tartani is akartam magam a saját magamnak tett ígéretemhez, de KiBum Jelensége nem hagyta. Húzott magához, és rabul ejtett.

KiBum mosolyogva kelt fel mellőlem, és két karját felém nyújtotta. Aprókat pislogtam a várakozó tenyerekre, nem értettem, hogy mit akar. Nyeltem egyet, a tekintetem összekapcsolódott macskaszempárjával. A mellkasom újra szűkössé vált, a légzés meg már nem is ment olyan könnyedén, mint eddig.

- Gyere, HyoJoo, segítek felkelni – szakított ki a döbbenetemből mámorító hangja, de szinte abban a momentumban egy sokkal mélyebbe taszított.

- N-nem. Nem szükséges, Sunbae, fel. Fel tudok kelni magam is.

- Ne kéresd magad, HyoJoo, és különben is az előbb kértelek meg valamire – lejjebb hajolt hozzám, még mindig kinyújtott karokkal.

- Ne haragudj – elcsuklott a hangom. – Op...pa – motyogtam érthetetlenül.

- Ezt már szeretem – mosolyodott el. – Add a kezed.

- ... – szerintem leesett az állam a földre az utolsó szavait hallva.

Önkívületlenül emeltem fel a karjaimat, és csúsztak meleg és puha tenyereibe reszkető kézfejeim. Belesimult. Kicsit az ujjaimra szorított, szélesedett a nem lankadó görbület, ami ajkain ült, majd egy biztos lendülettel felrántott a földről.

Viszont vagy én voltam rohadtul béna, vagy KiBum volt túlerőben, és elszámolta a dolgokat, mert, hogy a rántás után konkrétan a karjaiban landoltam. A homlokom a mellkasához ért, tenyerei a derekamon hevertek. Az én kezeim pedig vállait szorították ragaszkodóan. Nem mertem megemelni a fejemet a mellkasából; féltem, hogy összecsuklom, vagy véget ér a varázs, mert ez az egész csak egy álom. Mindent megadtam volna azért, hogy ne csak képzelet legyen, hanem valóság.

- Nem ütötted meg magad, ugye, HyoJoo-yah? – súgta fülembe, karjai a testem köré kulcsolódtak, közelebb vont magához.

- ... – ellenkezően ráztam a fejemet, többre képtelen voltam.

- Akkor jó. Nem szeretném, ha miattam sérülnél meg. Nem akarlak soha sem bántani, vagy fájdalmat okozni neked.

- ... – biztos, hogy csak a fantáziám szórakozott velem.

- Visszakísérjelek a termedhez?

- N-nem, nem szükséges, Su-sun. Khm. Oppa.

- Csak egy szavadba kerül – még mindig csak suttogott, de a duruzsoló hangjába mindenem beleremegett.

- Hálásan köszönöm a figyelmedet, de tényleg nem szükséges.

- Jól van – gyengéden megszorított, majd lassan végighúzta kezét a hátamon, és a vállaimra tette a tenyereit. – Mikor jössz át legközelebb? – érdeklődött, amikor finoman eltolt magától, és a szemembe nézett.

- N-nem tudom – motyogtam teljes döbbenetemben.

- Remélem, minél előbb láthatlak – lágy mosolyra húzta a száját.

Hiába akartam volna válaszolni, az összes gondolatomat száműzte a fejemből. De még a mai nap eseményeit is. Meg amiket órán tanultam eddig a pillanatig. Mindenről megfeledkeztem, amikor forró és bársonyos ajkai a bőrömhöz simultak. Egy apró puszi a homlokomra, kettő az arcomra, és egy égető lehelet az én számra.

Elvette a kezeit a vállaimról, felvette a zakóját a földről, amitől a beszélgetésünk alatt szabadult meg, aztán lágyan végigcirógatta az arcélemet, és magamra hagyott. Szoborként álltam a fa árnyékában, a feldolgozhatatlan események közepette. Kérdések kérdések után merültek fel bennem, amire egyetlen értelmes választ sem találtam. A telefonom rezgése cibált vissza a komor valóságba, a kijelzőn egy üzenet villogott. Basszus!

Ha Hopie nem dob egy emlékeztetőt, akkor egész nap ott álltam volna az udvar közepén. Sprintelőket megszégyenítően futottam a termünkbe, és estem is be a padba azzal a lendülettel. Már csak fél napot kellett kibírnom a suliban. Aztán mehettem végre haza GwiBoonnal. Most valahogy nem szerettem volna. Mármint nem a társasága miatt. Hanem az udvaron történtek miatt.

DongWoo