4. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Szótlanul állt felettem, én meg csak bámultam rá, mint borjú az újkapura. Voltak pillanatok, amikor nem tudtam reagálni a közelségére. Persze egy ideje már nem emlegettük azt a bizonyos éjszakát, de azért mindkettőnkben hagyott valamennyi nyomot. Bennem talán egy picit többet, mint benne. Apró és megértő mosolyra húzta a száját, és átnyújtotta a fényképet.

- Ideje lenne tényleg elfelejtened – szólalt meg, ahogy kihúztam az ujjai közül a papírt.

- Már elfelejtettem – feleltem kissé remegős hangon, ez viszont nem nagyon hatotta meg.

- Akárki úgysem tudja veled feledtetni az emlékét – jegyezte meg egész halkan.

A szemem sarkából láttam, hogy a húgom TaeYeon társaságában ácsorog az ajtóban. Rémülten néztek minket. Ismerem Yeonnie érzéseit, és ezért is bánom annyira, ami köztünk történt. Engem is rohadtul zavarna, ha egy másik lány társaságában látnám azt a srácot, aki minden gondolatomat kitölti. Zavart is. És még mindig zavar. Vettem még egy nagy levegőt, majd visszacsúsztattam a noteszomba a fotót, és megpróbáltam szemmel jelezni a felettem tanakodó társamnak, hogy most már heveredjen le a mögöttem lévő padba, mert kezd kényelmetlen lenni a szituáció.

Szerencsére vette a lapot, le is kucorodott a helyére, és a húgom is beljebb merészkedett TaeYeonnal a teremben. HyoMin lehuppant mellém, TaeYeon pedig a mögöttünk lévő padba fészkelte be vékony testét. WonShik mellé. Egy másodpercre hátra fordultam; TaeYeon szinte kocsonyaként remegett, Shiki pedig magabiztosan, de kissé zavarban ücsörgött mellette. Nem tudom, hogy mi kellene még nekik, hogy végre egymásba gabalyodjanak. De mielőtt még pár jó szót intézhettem volna hozzájuk, ChiChi édes illata csapta meg az orromat, majd egy gondolattal később Sukkie bódító parfümje keveredett össze vele.

Inkább megtartottam minden más gondolatomat, és hagytam, hogy kibontakoztassák a szárnyaikat. HyoMinre néztem, aki mosolyogva bámulta az előttünk ülő szerelmeseket. Határozottan markolták egymás ujjait, és lopva pislogtak néha a másikra. Tökéletes összhangban szakadt fel mindkettőnkből egy boldog sóhaj.

- Most azért irigylem ChiChit – sutyorogta a fülembe Min.

- Én is. De ne mond meg neki – kuncogtam halkan.

- Neked nem is szokásod irigykedni. Mi bajod van?

- Semmi. Csak örülök nekik. Végre összejöttek.

- Most komolyan, Unnie – súgta a fülembe. – Baj van? Mit adott neked Ravi?

- Csak egy fecnit, ami kiesett a mappámból.

- Mi volt azon a fecnin? – faggatózott tovább, ügyet se vetve a betoppanó tanárunkra.

- Cssh. Inkább figyelj! – biccentettem a tábla felé, mire Mintől csak egy morgást kaptam válaszul.

Nem akartam tovább firtatni ezt a témát, mert minél tovább beszéltem róla, annál többször szaggattam fel az egyébként még be se gyógyult, ám rohadt mély hegemet. Valahogy túlságosan igaznak éreztem Shiki korábbi szavait. Akárki nem tudja elfeledtetni velem. De a probléma ott kezdődik, hogy nem bízok senkiben, és nem is akarok még egyszer belemenni egy kapcsolatba. Nem akarom még egyszer a szenvedést.

Fel se fogtam, hogy miről magyarázott a tanár az óra alatt, mert a saját gondolataimmal volt tele a fejem, és több már nem fért bele. Csak firkálgattam a füzetembe össze-vissza, imitálva a nagy jegyzetelést, de amikor a papírra néztem, kidülledt a szemem rendesen. Egyetlen név éktelenkedett a lapon. Szívecskébe firkálgatva, aztán meg úgy átsatírozva, hogy még három oldallal lejjebb is lehetett látni a tollkarcolást. Ennyire nem voltam képben?

Sietve tépkedtem ki a lapokat a füzetemből, hogy az összes a kukában végezze, és rimánkodtam magamban, hogy HyoMin ne vegye észre, ahogy eltűntetem a nyomokat. Az idegbajom már így is a frászt hozta rá, nem csoda, hogy megugrott, amikor Sukkie hirtelen ránk nézett, és az asztalunkra csapott figyelemfelhívásképp.

* * * HyoMin * * *

Azt hittem, hogy ott halok meg a padban ülve, amikor Daisuke a pad tetejére csapott vigyorogva. Nem akartam rögtön kinyírni, hiszen mégis csak ChiChi újdonsült pasijáról van szó, mert a végén még bosszút esküdne ellenem, amiért megöltem a szerelmét. Így inkább csak gyilkos szemet meresztgettem rá, de nem hatotta meg.

- Ha akarsz valamit, akkor inkább szólj előbb, oké? – zihálta kicsit rémült hangon Rin, még ő is el volt merülve a gondolataiban.

- Szombat. Este nyolc.

- Ehh? Mi van? – pislogtam, mint egy idióta.

- Jegyek! – átcsúsztatott egy borítékot, ami eddig a tenyere alatt pihent.

- Milyen jegyek? – felvettem a kopertát, és kapkodva ki is nyitottam.

Sokk! Lesokkolódtam! Csak az első két betűt láttam meg, de azonnal felugrottam, a székem meg abban a momentumban el is dőlt, és még valaki fel is sikított mellettem. Ja, az én voltam! A körülöttem lévők egyszerre kaptak a füleikhez, és igyekezték tompítani az éles hangot, ami tőlem érkezett. De nem bírtam visszafogni magam! Egyszerűen! Ahh! Imádom ezt a srácot!

- De semmilyen fórumon nem is volt írva, hogy lesz mostanában koncert! – pilláztam hitetlenkedve, hol a jegyekre, hol pedig Sukkie-ra.

- Nem hát. Mert ez nem is olyan koncert! Ez csak meghívottaknak lesz megtartva.

- És akkor mi most meg vagyunk hívva?

- Ott a kezedben a meghívó, nem? – nevetett halkan.

- Nemmondod?! – döbbentem ültem vissza a helyemre.

Vagyis csak ültem volna, ha nem állt volna a fenekembe a szék bal lába. Újabb sikkantást eresztettem meg, ezúttal a belém nyilalló fájdalomtól. Naná, hogy mindenki röhögni kezdett rajtam. Még TaeYeon is kinevetett, bár megpróbálta elfojtani, de nem jött neki össze. Még Ravit is rázta picit a röhögés, de legalább annyi volt bennük, hogy segítettek felkelni a földről, ha már ijedtemben végül csak ott végeztem a parketten.

Yeonnie mosolyogva felállította a székemet, WonShik pedig segített ezúttal jó helyen kikötnöm. Rin meg eltakarta a száját, és úgy röhögött még vagy öt percig. Vörös fejjel üldögéltem a padban, versenyre kelhettem volna a nővérem hajszínével. De ha belegondolok, én győztem volna. Mert jóval vörösebb voltam, mint Rin hosszú és tűzpiros tincsei.

- Na? Most már elhiszed, hogy nem álmodsz? – mosolyogta a kérdését Daisuke.

- De honnan? Hogy’ tudtál szerezni jegyet?

- Ezt most úgy kérdezed, mintha nem tudnád.

- Nem tudom – mormoltam, mert tényleg nem tudtam, hogy mire céloz Sukkie, és honnan tudott ilyen jegyet szerezni.

- MinMin? Beütötted a fejedet? – oldalra döntötte a fejét. – Reita-kun az unokabátyám még mindig. Elfelejtetted?

- Basszus, tényleg! – a számhoz kaptam, amikor szembesített a ténnyel.

- Na, örülök, hogy leesett! – felnevetett.

- De várjál! Neked nem inkább ChiChivel kéne elmenned? – puhatolóztam a nyilvánvalóval kapcsolatban.

- Ő már megkapta tegnap a jegyét – féloldalas mosolyra húzta a száját, a barátnőnk pedig talpig vörösre váltott.

- Akkor ez most tényleg csak a miénk? – bólintott válaszul. – Nem tudom elmondani, hogy mennyire nagyon-nagyon hálásak vagyunk.

- Szívesen. De azért majd köszönjétek meg nekik személyesen is! – kacsintott egyet, újabb sokkba taszított. – Ezekkel a jegyekkel lehet velük dumálni is, de nem minden meghívottnak, mert én jó fej vagyok, és elintéztem magunknak!

- ChiChi! Tudtad, hogy megütötted a főnyereményt? – pihegtem mosolygós és boldog válaszomat, mire Daisuke válaszul csak közelebb hajolt ChiChihez, és egy apró puszit adott a szájára.

Totális mámorban úszva ültük végig a következő három órát, még Rin is kalandozott gondolatban. De ha ezt Hugi megtudja, akkor kiugrik a bőréből. Gondoltam, hogy a következő szünetben felhívom majd, de aztán inkább az otthoni meglepetés mellett döntöttem. Rin is emellett tette le a voksát. Mindaddig tökéletesen eldumáltunk a meglepetés-koncertről, amíg az ajtóban fel nem bukkant valaki, és Rinnek abban a pillanatban meg nem szűntem létezni... Pasik.

* * * HyoJoo POV * * *

KiBum nagyot szusszantva kuporodott le mellém a fűre, és hátával az árnyékot adó fa törzsének támaszkodott. Egy lágy szellő érkezett alig egy szívdobbanással később, ami tökéletesen az arcomban landolt, KiBum illatával együtt. Megdobbant a szívem, és azzal a lendülettel felkúszott a torkomba, elzárva minden további lehetőséget az evésre vagy légzésre. Hevesen dübörgött odafent, és képtelen voltam csillapítani.

- Hogy’ vagy HyoJoo? – érdeklődött bizsergetően dallamos hangján, beleszédültem a melódiába.

- Jól, köszönöm, Sunbae! – biccentettem egy aprót.

- Nem lehetne, hogy mellőzzük a formalitást? – közelebb fészkelte magát hozzám, de még mindig a fatörzsnek dőlt.

- De hát? Öhm. Hm.

- Nyugodtan. Egyrészt ismerjük egymást régről, másodrészt a húgom legjobb barátnője vagy, harmadrészt pedig senki nem hallja – lágy mosolyra húzta rajzolt hatású ajkait, még nagyobbat dobbant a szívem, ahogy ajkaira pillantottam egy másodpercre.

Ettől a mosolytól még nem olvadt le egyetlen jéghegy sem? Vagy a fagyasztóládák a bevásárlóközpontban? Hah? Mert akkor csak rám van ilyen hatással, de úgy éreztem, hogy lassanként cseppfolyóssá válok, és beszivárgok a talajba.

- Baj van? – kérdezte suttogva.

- Nincs, Sunbae. Miért?

- Hirtelen elhallgattál. Nem hallottad, amit mondtam?

- De igen, Sunbae, csak úgy gondolom, hogy~

- Én meg úgy gondolom, ahogy mondtam, és szeretném, ha itt is közvetlenebb lenne a viszony közöttünk. Ne csak akkor, amikor átjössz tanulni a húgomhoz.

- Ebben az esetben köszönöm szépen, Sunbae! – bólintottam.

- HyoJoo?! – szélesedett a halvány mosoly, ami eddig ajkain ült. – Az előbb beszéltük meg.

- Igaz. Bocsánat, Sunbae. Öhm. Ki-KiBum – motyogtam a nevét elcsukló hangon.

- Tudod, minek örülnék még nagyon? – még közelebb húzódott hozzám, és jobb karját átvetette a vállamon, finoman megszorította.

- Minek? – sutyorogtam érthetetlenül magam elé bámulva tovább.

- Ha mondjuk, nem a keresztnevemen szólítanál – hirtelen néztem KiBumra, az orrom az orrhegyének ütközött, macskás szempárja mélyen az én tekintetembe révedt, ajkai alig egy centire kerültek az enyémtől.

- ... – képtelen voltam bármilyen hangot kipréselni magamból.

- Nem találod ki? – megráztam a fejemet, orrom még mindig súrolta az Ő orrát.

Még egyet szorított a vállamon, és lassan a fülemhez hajolt. Forró lélegzetvétele megcirógatta a nyakamat, beleremegtem a pihegésébe. A pálcikámra szorítottam, és kis híján kicsúszott az ölemből az ebédem. Még szuszogott párat a fülembe, végül megszólalt.

- Oppa – súgta a lehető leghalkabban, a gerincem ívén végigszántott a mámor és a vágy érzése, az illata pedig még tovább taszított rajtam a bódulatba.

- ... – határozatlanul biccentettem egy nagyon kicsit.

Végül elhúzódott a fülemtől, és mosolyogva nézte az összezavarodott arcjátékomat. Nem tudtam, hogy mitől vagyok ennyire zavarban. Hiába fogadtam meg, hogy nem követem egyik nővérem példáját sem, nem fogom keresni a szerelmet és semmi mást sem, KiBum a másodperc tört része alatt hozta ki belőlem ennek az elméletemnek az ellenkezőjét. Szerettem volna. Vele. Együtt. Párként.

Megint nekidőlt a fatörzsnek, én pedig végleg félretettem az ebédemet, és beszélgetni kezdtünk. A továbbtanulásról, a munkáról, az én tanulmányaimról és terveimről, és még minden másról, ami belefért a szünet maradékába. Élveztem az első pillanattól az utolsóig. Minden nap el tudtam volna így tölteni az összes szünetet. A csengőszó azonban parancsot adott a tanulásra.