2. fejezet

* * * HyoRin POV * * *

Ahogy az már néhány hónapja szokásommá vált, így most is végigforgolódtam szinte az egész éjszakát. Legalábbis azt a részét, ami még hátra volt belőle. Két nagy kofferrel a szemem alatt ébredtem, alig bírtam eltüntetni őket onnan. Egyrészt nem akartam így a szüleim elé kerülni, másrészt pedig az egyetemre sem akartam ilyen képpel becsoszogni.

Magamra kaptam a csodálatos szürke egyenruhámat, máris kényelmetlenül éreztem benne magam. A szoknya hosszabb volt, mint amiket általában hordok, a blúz meg annyira lógott rajtam, hogy a húgom is befért volna mellém. De ebben kell feszíteni minden nap. Meg persze ki is törne itthon a harmadik világháború, ha nem ebben másznék elő minden alkalommal, amikor a suliba megyek.

Feltűztem a hajamat, hogy legalább az emberien nézzen ki, felkaptam a táskámat a földről, és a földszintre robogtam. Anyáék sehol. Csak a sok mosatlan. Pontosabban szólva, Appa kávésbögréje üresen állt az étkezőasztal közepén, Umma pedig a tányéron hagyta a félig megrágott pirítósát. Most vagy mindketten késésben voltak már eleve, vagy kaptak egy-egy hívást, ami azt jelentette, hogy három napig a színűket se látjuk. Nem tudtam, hogy melyiknek örültem volna jobban. Tulajdonképpen egyiknek sem. Jobban szerettem, amikor itthon vannak, és esetleg valamilyen családi kis időtöltés van, minthogy ne lássam őket napokig.

Elpakoltam mindent az asztalról, el is mosogattam, aztán magamnak is csináltam egy kávét. Időközben HyoMin is előkeveredett a hálójából. Kicsit pihentebb állapotban, mint én keltem. Bár azért most ő is határozottabban kente fel azt a sminket az arcára.

- Szia, Unnie – nyöszörögte még kicsit álmos hangon.

- Jól aludtál, Minnie? – megpusziltam sötétbarna tincseit, aztán hörpintettem egyet a kávémból.

- Ah. Fogjuk rá. De te kevesebbet aludtál megint, ugye? – rám nézett, hatalmasra tárt szemmel vizsgálta a tekintetemet.

- Majd kialszom magam, ha nyugdíjas leszek – megvontam a vállamat, és arrébb csoszogtam.

Felhúztam a redőnyöket, hogy egy kevés természetes fényt engedjek be a lakásba. Persze azonnal összeszűkült a pupillám, és még a szememet is összeszorítottam a hirtelen fényáradattól. Pislogtam néhányat, hogy megszokjam az érzést, aztán átballagtam a nappaliba.

Min csak bámult maga elé, mint aki még mindig az édes álmait alussza. Nem akartam megzavarni a szép ábrándjait, de így máris biztos lett, hogy rohadtul el fogunk késni. Elkortyolgattam a reggeli koffeinadagomat, és visszaslattyogtam a konyhába. Eltakarítottam magam után, és az emeleti fürdőbe vonultam. A szokásos körök lefutása után lerobogtam a földszintre, Min már összeszedettebben álldogált az előtérben. Azt is mondhattam volna, hogy útra készen volt.

Ő igen. De a kisebbik húgom még a színét se mutatta. Ha lenyomta az ébresztőjét, és visszaaludt, akkor nehezebb lesz kirugdosni a takaró alól. Ha pedig már készülődik, akkor szerencsésebb helyzetben vagyunk, mert akár még be is érhetünk. Hála Min vezetési stílusának.

Én is összeraktam magam, hogy már csak az autóba kelljen beugranunk, és a legnagyobb örömömre, addigra HyoJoo is előkerült a szobájából. Frissen és üdén. Magunkhoz szorítottuk, megszeretgettük és megpuszilgattuk, majd mindkét lányt kiterelgettem a házból.

HyoMin a garázsba ment, hogy kiálljon a terepjáróval, HyoJoo a kaput nyitotta ki neki, én pedig bezártam és beriasztottam az egész házat. Kezdődhetett az újabb nap a sulikban.

Bevágódtunk az autóba, Min felbőgette a motort, és ugyanebben a pillanatban a zenét is bekapcsolta. Automatikusan nyúltam a rádió előlapjához, és tekertem is fel a hangerőt. Legalább ebben az egy dologban mindig is egyetértettünk. A zenében. Persze Min volt az, aki rászoktatott minket a JRockra, de ezt soha nem róttuk fel neki.  Volt valami, amiben tökéletesen egyezett a véleményünk, és ha kellett, harcba is szálltunk, amikor az egyikünket a zenei stílusunkért piszkálták. Senki nem becsmérelheti büntetlenül Miyavit és a The GazettE-t. Ahogyan a többieket sem!

* * * HyoMin POV * * *

Ki se gurultunk az útra, de már torkunk szakadtából üvöltöttük a japán dalszöveget. Helyenként még eltévesztettünk egy-egy szót, amit természetesen idővel kiküszöböltünk. Legalább erre jó volt a japán óra a suliban. Másra nem nagyon. De legalább ez az egy hasznunk volt ebből a töltelék órából.

Mindig jobban indult a napunk, ha jó zenére tomboltunk az autóban, és persze annál jobban vettük az akadályokat is. Rin szokásához híven dobolt a kesztyűtartón és a karfán, Hugi pedig a fejét billegette a megfelelő ütemre. Általában. De most a jegyzeteit bújta, és azokat lapozgatta folyamatosan. Így csak ketten kántáltuk a hamiskás dallamot a nővéremmel.

- Lehalkítsam? – kérdeztem kisvártatva, és már nyúltam is a gombra.

- Meg ne próbáld! – fel sem emelve a fejét a papírokról válaszolt. – Legalább lesz mihez csatolnom a vízgazdálkodás örömeit – megforgatta a szemét, csak egy mosollyal reagáltam le.

- Unnie? – a szemem sarkából néztem Rinre, aki még mindig átszellemülten dobolt.

- Hm? Mi az? – pillázott egy sort, végül lehalkította picit Miyavi apánkat.

- Ki volt a tegnapi srác? – félve tettem fel a kérdésemet.

- Csak egy srác – morogta az orra alatt, és inkább a suhanó épületeket bámulta tovább.

- De mégis? Volt már egy-kettővel kalandod, és én azt hittem, hogy most~

- Most, mi? Most összejön? Vagy mit hittél? – flegmaság áradt minden szavából.

- Igen, képzeld! Pont azt hittem! – feljebb váltottam a sebességen, és a gázpedálra is határozottabban ráléptem.

- Hát nem! – vetette oda félvállról.

- Nem mindegyik olyan, mint ő – mormoltam.

- Nem érdekelnek. Nem vágyom tartós kapcsolatra! – könnyű szerrel lerázott, és visszatekerte a hangerőt.

A visszapillantó tükörbe néztem, HyoJoo is éppen akkor nézett bele. Egymásra néztünk. Tudtuk, hogy HyoRin nem mond igazat. Ő is és mi is tökéletesen tudtuk, hogy nagyon is vágyik egy tartós kapcsolatra. De valamiért nem akart belemenni. Azonban azt már egyikünknek se sikerült megfejtenie, hogy miért. Tudom, hogy az első kapcsolata dugába dőlt, de azt soha nem árulta el, hogy miért lett vége. Csak annyit mondott, hogy megunták egymást. Aham. Ha nagyon hülye lennék, akkor el is hinném. Rint nem lehet megunni. Ha én nem untam rá huszonévek alatt, akkor egy pasi sem unhatja meg három év után. Főleg nem úgy, hogy Rin egyszerűen mindenre vevő.

HyoJoo sulijához érve elköszöntünk imádott hugicánktól, Rin persze ellátta a szokásos kis jó tanácsaival, amit HyoJoo szokás szerint nem nagyon akart meghallani. Talán azért nem, mert én meg az ellenkezőjét javasoltam. Nyomott egy-egy puszit az arcunkra, a vállára dobta a szütyőjét, és robogott is a barátnőjéhez.

Összenéztünk Rinnel, bólintott egyet, én meg tovább hajtottam. Az egyetemig egyetlen szó nélkül mentünk. Még énekelni se volt kedvünk. De Rinnek még annyira sem, mint eddig. Talán a Cassis miatt. Láttam, ahogy kibuggyan az első könnycsepp a szeme sarkából, amit gyorsan le is törölt. Nem mutatta egyikünknek sem, de láttuk, hogy baromira fáj neki odabent. Hiába állította teljes meggyőződéssel, hogy túl van a dolgokon, nagyon nem tartott még ott.

Leparkoltam a megszokott helyünkre, a nővérem némán szállt ki az autóból, és indult is egyenesen a suli bejáratához. Kivettem a táskámat a hátsó ülésről, lezártam a kocsit, aztán célba vettem én is a főbejáratot.

Rin mindig is magabiztosságot sugárzott kifelé, és erről soha nem feledkezett meg az egyetemen. Elérhetetlen és magabiztos, de ha kedvérevalóval találkozik, akkor persze változtat kicsit a hozzáállásán. Igen. Ez az én nővérem.

Szerettem volna mindig is megérteni az indokait, de voltak dolgok, amiket képtelen voltam feldolgozni. Látszólag nem vágyott komoly kapcsolatra, de a szeméből mégis azt olvastam ki, hogy piszkosul magányos, és ki van éhezve a törődésre. Ellentét. Szöges ellentét. Miért nem tudtam meggyőzni őt az én érveimről az évek során? Nem volt mindig ilyen.

A középiskolában változott meg igazán. Amikor megismerkedett az első barátjával. Rin első látásra beleszeretett, és már titokban az esküvőjüket tervezgettük hárman. Aztán hirtelen vége lett egyik napról a másikra. Rin zokogva hazaállított, és onnantól a feje tetejére állt a személyisége. Ajh. Még egy nagyot szusszantottam a kapuban, aztán TaeYeon nyakába vetettem magam megkönnyebbülve. Nem akartam, de szinte azonnal a nyűgjeimmel ostromoltam.

* * * HyoJoo POV * * *

Bármennyire próbáltam a jegyzeteimre koncentrálni, nem tudtam. Túl sok minden zakatolt a fejemben. Állandó jelleggel a nővéreim civakodása, plusz hozzá ez a nyamvadt zh, és nem említve a legjobb barátnőm bátyját. Ez csak három téma, de ezek mindig jelen voltak a fejemben. A nővéreim, a tanulás, és ő.

Egy iszonyatosan helyes srác, akinek mindenki a lábai előtt hever. De ugyanakkor egy baromira érzelmes pasi, aki a tenyerén hordozná a lányt, akivel összeáll. Ennek ellenére nincs senkije. Legalábbis a barátnőm állítása szerint. Ki tudná jobban, ha nem a tulajdon húga?! De ahogy Rint elnézem – meg a tapasztalatait –, a hátam közepére nem kívánok egyetlen hímneműt sem. No, meg közre játszik egy bizonyos kaland is. A nővérem és srác legjobb haverja között. Ezek után hogyan lenne képes megbízni bennem? Kész káosz az egész!

A sulihoz érve, naná, hogy ellátnak még a szokásos kis intelmeikkel, de megtanultam már kezelni ezeket a dolgokat. Az egyik fülemen be, a másikon meg ki. Majd azzal megbeszélem, akivel ezeket a gondjaimat szoktam. Megpusziltam mindkettejüket, és GwiBoonhoz szaladtam. Mosolyogva tárta ki a karjait, és ölelt is magához, ahogy megálltam előtte.

- Szia, HyoJoo! – súgta a fülembe.

- Szia, Boonie! – még jobban megkapaszkodtam a nyakában, a vállgödrébe fúrtam az arcomat.

- Ideges vagy a suli miatt?

- A-a. A nővéreim.

- Aish! Megint mi a baj?

- Ah. Csak Rin.

- Ki volt a szerencsés nyertes?

- Passz. Semmit nem mondott róla. De nem aludt nála, mert éjjel otthon volt, és a motoszkálására ébredtem fel.

- Kész ez a csaj! – mosolyogta, majd megpuszilta a hajamat, és finoman eltolt magától.

- Unnie?

- No? – legyezőméretű szempilláit megrebegtette.

- Mi lesz velem, ha vége lesz a sulinak? Hogy’ fogunk mi találkozni?

- Ahogy sulin kívül eddig is. Átjössz hozzánk!

- Biztos, hogy jó ötletnek tartod? – kérdeztem kicsit félve.

- Naná, hogy annak! Legalább nem kell kettesben lennem WooHyunnal – elkámpicsorodott.

- De hát azt mondtad, hogy bírod azt a béna fejét!

- Igen, bírom is! Csak ott van a bátyám. Meg. Meg a nővéred.

- Hogy jön ide HyoMin? – pislogtam értetlenül.

- A másik. A mohóbb.

- De az már régen volt, és biztos vagyok benne, hogy mindketten megbánták. Arról nem beszélve, hogy Rinnek WooHyun volt az első a szakítás után. Véletlen vagy nem tudom. De Rin nincs belezúgva egy cseppet sem. Talán nem is az esete.

- Azért elég nehéz lenne behatárolni a nővéred eseteit. – felkuncogott.

- Te, keressünk már másik témát! – én is felnevettem.

- Jó. Mesélj! Milyen napod lesz?

- Huh.

Fújtattam még egy utolsót, majd belekaroltam GwiBoon derekába, és elandalogtunk a hátsó bejárathoz. Persze a zh-val kezdtem, amihez sok sikert kívánt, mint mindig, aztán mondtam neki még néhány várható dolgot. Meg persze kitárgyaltuk WooHyunt is, aki mellett üldögélnie kell az órák ötven százalékában. Hát, így jár az, aki a tesója legjobb haverjába habarodik bele, aki még ráadásul ugyanabba az osztályba is jár.

Nem mintha nekem könnyebb dolgom lenne. Mert bármelyik szünetben belebotolhatok GwiBoon bátyjába, és akkor ott köddé is válok menten. Nos, így jár az, aki a barátnője tesójába zúg bele, de a nővére tapasztalatai miatt még bele se mer jobban gondolni.

Hiába kedvel, és hiába dumálgatunk olyan jókat, nem akartam sohasem közeledni hozzá komolyabban. Inkább maradtam a távoli imádója. Mert az olyan könnyű, főleg, amikor csak rám néz, vagy csak egy másodpercre megérint! Levetettem magam imádott és bolond padtársam mellé, ő legalább feldobja a napomat a vigyorával meg a poénjaival. A csengőszó után jöhetett a zh.